Útjelzők a magyar ókor történetének kutatásához
Mesterházy Zsolt
A teljes cikk itt olvasható
>>
A magyar ókor kérdéskörével behatóan foglalkozom néhány éve. Nem remélt összefüggések tárultak fel előttem, műveltségünk elemeit ma már nemcsak keleten, de nyugaton egyaránt észlelem olyannyira, hogy táguló figyelmem használható történeti adatok birtokába juttat. őstörténetünk kissé szokatlan megközelítésű tárgyalása - úgy tűnik fel - érdeklődést váltott ki. Erről így írtam korábban: Hiszem, hogy történész elődeink már felrajzolták a történet gerincét, továbbá, hogy az egymástól első pillantásra távol eső magyarázatok -kárpát-medencei magyar őshonosság (Magyar Adorján); délről északra haladó benépesülés (Baráth Tibor); lüktetés a Kárpát-medence és Mezopotámia között (Badiny Jós Ferenc); közép- és belső-ázsiai elszármazási elv (Nagy Gyula, Bakay Kornél); a magyar múlt átfogó, a finnugorságtól megtisztító nyelvészeti szemlélete (Götz László); a magyarság égig hatoló hite és szelleme (Pap Gábor) - ívei most végre találkoznak egy közös, egymásba illeszthető történeti látványban.
Épp ezért úgy gondolom, hogy nincsenek egyedül üdvözítő kizárólagos - csak hun-szkíta, csak sumér, csak ugor, csak helyben kialakult - megoldások az ókori magyar történelem kifejtése során, mert mindenkinek igaza lehet saját kutatási területén elért eredményei alapján. E hatalmas történelmi agyag összeillesztéséhez nagy időtávot kell átfogjunk. Ma mindinkább úgy látszik, hogy az eurázsiai ragozó nyelvű népek közös őse nemcsak az őskárpáti gravettiekben található meg, de az elmúlt 10000 évben a Kárpát-medencéből - az általam Ó-Magyarországnak nevezett térségből - kivándorolt népesség országaiban is. A szerves művelődés és a szerves nyelv összeköti Eurázsia nyugati - nagyobbik - részét. A szerves művelődés és a szerves nyelv összeköti Eurázsia nagyobbik nyugati részét, ennek bizonyításával a magyar történetírás régóta áhított sikerekre számíthat. Kiszélesített látásmóddal a sajátunkon kívül Eurázsia nagyobbik részének ókori történelmét rakhatjuk végre rendbe és rendszerbe is. Ami ezen kívül marad, az nem a mi történelmünk.
Korábban a Kincsestárban már felvetettem Ó-Magyarország ókori történetének kérdéseit és a magyar nyelv legalább 5000 éves helybeli ősiségét is feltételeztem. A magyar őstörténet-kutatást e feltevés új helyzet elé állította. A kutatások az utóbbi években újabb lendületet vettek, és az új helyzetben döntenie kell arról, mi a közvetlen cél. Azon népcsoportok eredeti kiindulási körzeteit akarjuk-e megjelölni, amelyek legjobb tudásunk szerint a Kárpát-medencébe vándoroltak be egészében vagy töredékeiben, vagy pedig felvállalja azon rokonnak tekinthető népeket is, amelyek velünk közös tőről származtak, de sorsuk alakulása folytán nem jutottak el be mai hazánk területére. Az első lehetőség nyilvánvalóan szűkítő jellegű; Eurázsia számos pontját jelölhetnénk ki az elszármazottak kezdeti kiindulási helyeként. A második esetben minden nyelv- és fajrokonunk sorsát kell végigkövetni a történelem során. Az Olvasó nyilván tudja a választ, hiszen csak a kelta és etruszk összeolvadás (etnogenezis) korábbi részletezése és részletekbe menő elemzése is mutatja állásfoglalásomat. Magam ez utóbbira szavazok - beleértve hangsúlyosan Ó-Magyarország újkőkorát és a megelőző korokat is. Így jártam el korábban a Kincsestár szerkesztésekor is. A kelták és etruszkok rokonnépekként, sőt jórészt ó-magyarországi leszármazottakként való azonosítása nemcsak ragozó nyelvű társainkat hozza közelebb a mai emberekhez, de segít azon hagyatékuk felismerésében is, amelyet tőlük és általuk az őket követő népek átvettek és mind a mai napig használnak. Magam most megelégszem annyival, hogy felhívom a figyelmet olyan tényekre, amelyek léteznek és alapos kutatást igényelnek. Az ősnyelv szókincsének ma kiterjedt európai használata létező tény, ahogy a kelta és etruszk rokonságunk is az. A magyar őstörténet földrésznyi méretű kutatásának szükségessége úgyszintén parancsoló kötelesség az elkövetkező történész- és nyelvésznemzedékek számára.
Mindez egyben azt is jelenti, közel az idő, amikor végleg felhagyhatunk a saját magunk kissé romantikusnak tekinthető régi vágyával, hogy majd egyszer, valahol nagyon messze valamikor valóban megtalálhatjuk az egyetlen és igazi, nagybetűs ŐSHAZÁNKAT, amely senki másé csak a miénk. Úgy tűnik, egyre valószínűbben le kell mondjunk e régi vágyunkról. Helyette sokkal többet kapunk cserébe. Egy másik őshazát, - ezúttal az összeolvadások elemzésével felállított és bizonyítható igazit, - amelyet Ó-Magyarország néven tisztelhetünk és nem kell miatta földrészeket felkutatni, fölásni. Az a szabir őstörténeti folyamatosság, amely elsősorban a Kaukázus hegyeihez és környékéhez köthető, igen jelentős része, szinte vezérfonala a tízezer éves magyar őstörténetnek; a többiek elszármazási helyeinek azonosítása emellett azonban legalább ilyen fontos. Így kerül sor egyre nagyobb területek bevonására sor a kutatómunkába. Ugyanígy érdekelhetnek mindenkit a többi köztes őshazák is - a szkíták, a hunok, az avarok, griffes-indások elszármazása is. Régóta ismert forrásokat újból kézbe vehetünk, kibővíthetjük még továbbiakkal az utalások és felmerülő adatok hatására, de a végeredmény mindig az lesz, hogy ragozó nyelvű rokonaink történelmébe ássuk bele magunkat egyre mélyebben. Ugyanilyen izgalmas a Folyamköz és Ázsia műveltsége is, történelmünk fontos jelképeinek hazája. De ugyanígy érdekelhet minket a mai Európa magyari hagyományainak felismerése, további rokonaink felfedezése, szellemük rezdülésének megértése. Meg kell tanulnunk a teljes Eurázsiában gondolkodni és - Ó-Magyarország elöljáró kisugárzását nem szem elől tévesztve - új magyar történelmet írni, meg kell tanulnunk egy egyre bővülő világból használható adatokat kiválasztani. Népeink korábbi elterjedése indokolja a tér kibontását, nem pedig valamiféle megalománia. Finnugor korszakunk összenyomta a lehetséges érdeklődési területet - gondoljunk csak az 50. szélességi foktól délre eső tájak vizsgálatának általános tilalmára, - mára újra jelentősen megnőtt a vizsgálandó területek száma. Az indoeurópai szemlélet visszaszorulása tovább növelték a magyar történetírás lehetőségeit. Most nem arról van szó, hogy világhódító tervek támogatására kellene nekünk földrésznyi méretekben újragondolnunk elődeink életét, hanem egyszerűen a tényekre kell figyelnünk. Ennek ellenkezőjét már átéltük korábban az indoeurópai felsőbbrendűség korszakában, amikor a félremagyarázott történelem ezernyi baj forrásává vált az egész világra nézve.
A Kárpát-medencében korábban hosszú idő alatt megvalósult bonyolult összeolvadás leírása olyan eredményre vezetett, amely a történeti valóságot a leghívebben tükrözi. Más vonatkozásban is így kell közelítenünk. Ahol jelentős magyar vagy velünk rokon népekből álló csoportosulás, hatalmi központ, műveltségét kisugározni képes központ létrejöttével számolhatunk, mindenütt a teljeskörű eredetet és az elszármazásokat kell számba vennünk ahhoz, hogy a továbbiakban tisztán lássunk. Ugyanez a számbavétel Andronovó, Ordos, Bajkál, Xincsiang, Korezm, Baktria, Párthia, Sumer, Szabiria, Média, Urartu, Mitanni, Anatólia, Szíria, Szkítia, Cimmeria, Trákia, Kréta, Mükéné, Trója, Egyiptom, stb, az ír, skót, brit, gall, ibér Kelta kialakulásban és az összes többi esetben is (finn, észt, szláv, germán, latin, stb.) elvégzendő, mégpedig az egyszerű honnét jöttek? hová mentek? kérdések feltevése helyett, hiszen újabban egyre több esetben bizonyosodunk meg a hosszabb idő alatt végbement sokeredős egyesülési, összeötvöződési folyamatokkal leírt történelem célravezető voltáról. Ó-Magyarország, Etrúria, a Kelta Európa összeforrásának felismerése erősíti a felvetés helyességét. Ameddig a többi fent említett ragozó nyelvű országban egyesülők összeforrásának folyamatát nem írjuk le, a munkát nem végezzük el, jelentős új érvekhez a magyar őstörténet kutatásában nem jutunk. Ezt követően világossá válik, hogy eme számos ragozó nyelvű központ vonzáskörzetében, mindig a tágabb környéken élő ragozó nyelvű népek egyesültek. Látható lesz az is, hogy Eurázsia ősi ragozó népei egy tőről fakadnak, egyazon műveltségük tízezer kilométernyi földet és ugyanennyi év tudását öleli föl. A ragozó-toldalékoló nyelvű népek feltárandó összeolvadásainak, szétválásainak felvázolása kezünkbe adhatja közös származási helyük megállapításának lehetőségét is. Ha ez sikerül, akkor minden hozzánk hasonló műveltségű nép közös hazája találtunk - a miénkkel egyetemben.
(...)