A magyar őstörténet kincsestára: Utószó
Mesterházy Zsolt
A teljes cikk itt olvasható
>>
E kronológia során sok más, történelmet támogató tudomány eredményeit nem említhettem részletesen, csak nagyon keveset, hogy a történet szálai ne alakuljanak túlzott szövevénnyé. Itt, a történet végén kell kiemelni a nagyszerű, széles kitekintéssel bíró és vaslogikával, szívósan haladó Bakay Kornél által összegyűjtött régészeti eredményeket és az azokon alapuló következtetéseket. Nem elsősorban azért, mert nagyban támogatják az eddig elmondottakat, hanem mert hazai szerzőként szélesíti azt az ösvényt, amelyet országúttá építenek ma egyre többen az őstörténetben. Padányi Viktor méltó utódaként összegzi a magyar nép kialakulásának utolsó évszázadait. Nagy érdeme annak kimondása, hogy török eredetű szavaink nem szóátvételek, hanem közös nyelvkincs része, gyökerük az ősnyelvben van. Megtaláltuk volna annak a régi nyelvi kérdésnek is a magyarázatát, hogyan lehetséges az, hogy ha nyelvünk mélyére ásunk két vagy több magyar nyelvet láthatunk egymás mellett azonos erővel élni? De kimondja azt is újra igen nagy hangsúllyal, hogy Dentumagyaria volt a színhelye a szabir-(hun)-magyar és onogur-(hun)-türk népek egyesülésének, amely a vérszerződésben testesült meg.
És most kell visszatekintsünk a történelem kezdeteihez, gondoljunk Aratta, Korezm és Szubar-ki subur-subar népére, mely Sumeriában felépítette az első magas kultúrát, majd onnét szétáradva benépesítette és kulturálisan meghódította Eurázsiát. Fennmaradt Kis-Ázsia és a Kaukázus - Urartu, Mitanni, Szabiria, Alánia, Szkítia, Szabiria - kultúráiban hettitaként, szabarként, szabirként, szkítaként - visszahúzódva a hegyek közé megőrizte az ősnyelvet teljes tisztaságában. Bíró Józseftől nemcsak a szabir őstörténet részleteit tudhatjuk meg, hanem Körösi Csoma Sándor valódi kutatásainak irányát, színhelyeit is. Körösi Csoma székely-magyar géniusza fedezte fel számunkra az ősi szabir tudás szanszkritba vésett bizonyságát a Kah Gyur és a Stan Gyur 325 kötetnyi buddhista szent magyarázataiban. Így válik érthetővé a bevezetőben is említett szabirság alapos okkal feltételezhető kulcsszerepe az ősi kultúra hazahozatalában. Ha tudjuk Gosztonyi óta a sumer-magyar nyelvtan gyakorlatilag azonosságát, igen nagy valószínűséggel megtaláltuk hozzá azt a népet, amely képes volt azt megőrizni és hazahozni. Lehetett-e egyáltalán más nép rajtunk kívül az, amelyik idehozta (vissza)? Götz Lászlótól és másoktól tudjuk azt is, hogy a sumer nyelv rengeteg más nyelvben kimutatható szavaiban, de azok nem ismerik a nyelvtant hozzá, csak kevéssé. Ha ezt így vesszük, kézzelfoghatóvá válik a sok évezredes népi folyamatosság, mint vezérfonal, amely a magyar nép őstörténetét végigkíséri.
A több ezer éves subar-szabir történelem középső, ma még egységesen nem tárgyalt időszaka a Kaukázus környékéhez kapcsolódik. Ez a vidék nemcsak az odaveszett Kunmagyaria temetője, de a magyar őstörténet középső szakaszának is őrzője nemcsak subar-szabir név alatt, de szkíta, roxolán, rex-alan, alán, pártus, avar, masszagéta, szarmata, mada, méd stb. nevek alatt is. A fentebb említett népek mind megfordultak ott évezredeken át, mégsem kutattuk át földje és szelleme mélyeit. Amíg azt a tenger munkát el nem végezzük, ami a Kaukázus feltárásával jár, az ősi mah-gar népet beborító és feldaraboló ködöt fel nem számoljuk, nem mondhatjuk, hogy mindent megtettünk a magyar őstörténet felkutatásában. Talán ez lehet a következő generáció egyik nagy feladata, amelyet azonban már holnap meg kell kezdenünk, sőt be kell(ene) kapcsolódnunk a Kaukázus teljes gőzzel folyó ásatásaiba is és nemcsak azért mert megint mások olvasnák el először a felhozott iratokat, - esetleg rosszul olvasnák el ősi dokumentumainkat, - hanem azért is, mert mi magunk vagyunk a kulcs saját történelmünk kérdéseinek megoldására.
Nem állunk rosszul e történelmi kutakodás végén. Van egy élő ősanyanyelvünk, van hozzá népi folytonosság is, tízezer év történelem és a sok évezredes művészeti, tárgyi hagyományaink eszmeisége szinte az időtlenségbe nyúlik vissza, van vallás és hit, amely az aranyszarvas képében is évről évre megújulva szántja az eget. És most, hogy főképpen magyar szerzőnknek is köszönhetően, de mások kutatásainak összegzéseként is megtalálnunk látszik a folyamatosság subar-subur-szabir-szavárd fonalát, kezdhetünk neki a többi, az idők folyamán velünk egyesült rokonnépek történetében visszafelé hátrálni az időben és térben. Egy ősnép hajtásai találkoztak össze - a Padányi által szabiriai gyarmatként leírt, a vasérc kiaknázására létrejött ország - Dentumagyaria keretei között is, ezért nem idegenek számunkra a besenyő, bulgár, kun, türk feliratok sem, bármilyen kevés is van belőlük. ők is hoztak sok színt és változatosságot, nyitott szellemet, mívességet, új gondolatokat és hagyományokat a nép jelleméhez. Kihámozhatjuk az ő elszármazási helyeiket is a Kaukázus vidékéről, Pártosországból, Szkítaországból, Korezmből, Kusánországból, Közép- és Belső-Ázsia, Kína, Szogdia, Fergána azóta megváltozott téreiről, Kis-Ázsia, Kánaán, Egyiptom legkülönbözőbb részeiből. Eközben egyetlen pillanatra se tévesszük szem elől a temérdek néven szereplő szkítákat, szarmatákat, hunokat, mert nélkülük soha nem lesz leírható Eurázsia történelme. Szinte mindenütt találni valamit, amit ma is a magunkénak tudhatunk, gondoljunk csak a szkíta aranyszarvasra, az aranyból öntött szkíta szibériai pihenőjelenetre - legutóbb Pap Gábor: Hazatalálás c. művének borítóját díszítette, - amely Bakay Kornél összegzése szerint nem más, mint a magyar középkori Szent László - legenda befejező képe, - példázva az évezredeken átívelő szellem pazar alkotásait. Útjelző karóink nem magányosan állnak már, egyre több van belőlük és egyre többet mesélnek őstörténetünkről a maiaknak.
Sikerült mozgásba hozni a felhalmozott adatok tömegét annak érdekében, hogy a magyar őstelepes paraszti nép folyamatos, legalább ötezer éves helyben lakását és magyar nyelvűségét igazolhassam. Az ősiség tényének reménye igen erős érv a további kutatás folytatásához. A föld alatt lappangó történelem tiszta forrásként feltört, életre kelt és megtagadott elődeink megmaradt emlékeit újra vállalva új szempontok alkalmazásával értékelhetjük újra. Néhány kérdésre választ kaptunk, amire korábban nem tudtuk a helyes feleletet. Most már tudjuk, Anonymus honos és bevonuló magyarjai egymásnak örültek végeláthatatlanul sorjázó ünnepléseik alkalmával. Közkinccsé kell legyen az a szellemi hagyaték is, ami a régi korokból még megmaradt. Összegyűjtjük megmaradt regősénekeinket, elolvassuk az agyagtáblákat és a leveleket is a régmúlt időkből. Apránként rájövünk majd arra, hogy mit is jelentenek e sokak által csak régi ócskaságnak tartott dolgok. A kincs beszűrődik a kisiskolások könyveibe, onnan a fejekbe, kiszorítja onnét a szürkeséget, és lassan helyére tesszük hagyományaink eredetét is. Egyetemeink megalapíthatják azokat a katedrákat, ahol méltóan oktathatják a jövő mágusait és kihasználhatják azokat a szellemi kapacitásokat, amelyek e történelem bővebb kifejtését megalapozzák. Végre eljuthatnak Körösi Csoma soha el nem ért céljaihoz, szkíta régészeink bátran kérhetnek ásatási koncessziókat messze keleten, hogy múltunk előkerülő emlékeit mindannyian megcsodálhassuk. Kiássuk mindazt, amit a bevezetőben megemlítettem, hogy még többet tudjunk meg a régiekről. Megkérjük Badiny professzort, adjon régi-új nevet az andronovói kultúra néven ismert hatalmas mahgar sztyeppei országnak, mert emlékei a miénk is. Magyari országokat rajzolunk a távoli múlt térképeire oda, ahol éltek az elődök. Ha elég kitartóak leszünk, bízvást találhatunk még több rokon népet, mint amennyi most szóba került. Kiadhatunk olyan könyveket is, amelyekben már nemcsak olvasni, de nézni való dolgok is lesznek. Mindezeket a dolgokat pedig nem másért, mint a saját magunk és mások gyönyörűségére tesszük meg. Életre hívjuk azt az intézetet is, ahol a régmúlt feltárásán dolgozhatnak kutatóink. Megtanítjuk másoknak is, ha érdeklődnek iránta. Nem dörgöljük soha mások orra alá e kiásott régiségeket sem itthon sem máshol, nem piszkálunk vele bután más, szintén büszke népeket, mert ezek a kincsek nem erre valók. Úgy írunk történelmet, ahogy egy királyi szkítához illik, magunkat nem istenítve, másokat nem gyalázva. Nem akarjuk majd elfoglalni valamelyik dél-tengeri kis szigetet ködös felsőbbrendűségre hivatkozva, mert nincsenek ilyen gondolataink. A történelmet arra fogjuk használni, amire való. Saját megismerésünkre, és a múltra támaszkodva válaszoljuk meg a jövő kérdéseit. Ha ezt tesszük, jó válaszokat kapunk.
Láthatóak már a kutatás további lendületvételére is biztató jelek, és éppen újra más nemzetbeliektől, onnét, ahonnét a legkevésbé számíthattunk rá korábban. Dudás Rudolf amerikai sumerológus a Miskolci Bölcsész Egyesület sumer tanszékének megnyitása alkalmából egy interjúban elmondja (Magyar Demokrata, 2. évf. 2. sz.), hogy: „Los Angelesben élő és ott sumérul tanuló magyar barátaim győztek meg arról, hogy léteznie kell magyar sumerológiának. Az írásos táblák száma egyre növekszik, újabb és újabb meglepetések érik a tudományt. Amerikában most nagy hangsúlyt fektetnek a sumer nyelvre. Az egyetemeken többszáz (!) új hallgatót állítottak a sumer kultúrára. Rájöttek, hogy a római és görög kultúra nem a legrégebbi, hanem ezek a kultúrák a sumérból erednek. Az amerikai embert a civilizáció kezdete érdekli. ők már nem olyan keresztényi alapokon gondolkoznak, mint Nyugat-Európában, hiszen Európában a keresztény vallás vezette be a keresztény világnézetet. Mindenki azt hitte, Ábrahám volt az első ember a Földön. Az amerikai ember ma már tudja, hogy Ábrahám és Mózes előtt éltek más emberek is. Az amerikai már egy új világnézetet akar teremteni, és csak azt veszi tekintetbe, ami valójában megtörtént, nem másolatokat akar, az eredetire kiváncsi. ... A sumer nyelv újrafelfedezése nyomán kialakult modern nyelvészet világosan kimutatta, hogy az indogermán nyelvek kifejlődése nem belső faji folyamat eredménye, hanem aránylag későn, Kr. e. a II. évezred fordulója körül végbement nyelvkiegyenlítődés következménye, méghozzá sumer, finn, ugor, kaukázusi és szemita nyelvek behatására formálódott, semleges területeken. A nyelvészeti darwinizmus letűntével párhuzamosan a finnugor nyelvek kialakulásának az elmélete is hitelét vesztette. Nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar nyelv is tulajdonképpen a sumer nyelvtani alapokra épült, ural-altáji nyelv. A sumer már a történelem előtti korokban az eurázsiai szkíta-magyar népek közös nyelve volt. A sumer ékírás a Délkelet-Európában már előzőleg ismert képírásjelekből fejlődött ki, - (pl. Erdély, Magyar Adorján és Badiny Jós Ferenc meghatározásai szerint. A szerk.) és lett az ókori Kelet uralkodó írásrendszerévé." Dudás Rudolf a régészet területén is izgalmas hírekről tudósít: „Bebizonyítottnak látszik az a tény, hogy Borsod megye lakossága a kőkorszaktól eredően őslakos itt." Búcsúzásképpen egy óhajt fogalmaz meg: „Ott az Oceánon túl keserűséggel tapasztaljuk, hogy a Megyer törzs lakhelyéről, mely Árpád törzsének dél-kaukázusi gyarmata, a Kelet Tigris földről, a Turul, a Tabán és a Kerka folyók vidékéről a régészek ottani legújabb kutatásairól a magyar nép semmit sem tud. Ajánlatos lenne, ha az itteni hivatalosságok elismernék az amerikai régészek legújabb eredményeit és tájékoztatnák a magyar népet, mert ezek a kutatások előbb vagy utóbb úgyis kiderülnek. Lépést kell tartanunk a tudomány ezen fejlődésével is."
Köszönet illeti meg mindazon tudósainkat, akik munkája lehetővé tette e könyv létrejöttét. Ugyanilyen megelőlegezett köszönet illeti azokat is, akik ezután alkotnak majd maradandót a magyar őstörténelem és szellem újbóli kibontásában. Köszönöm az Olvasó kitartását is és befejezésül egy kívánságomnak adok hangot. A romantikus történetírás cáfolatain újjászülető magyar történetírás művelőit az átmenet „kétkezes" munkára kényszerítette és kényszeríti még ma is. Legutoljára Kolozsvári Grandpierre Endrét, aki Anonymus igazságát állította helyre, lehántva róla a hazugságok és elhallgatások lepleit. A „kétkezesek" egyik kezükkel az indoeurópai és finnugor romokat kellett megsemmisítsék és eltakarítsák, másik kezükkel a régi-újat megírni. Remélem, hogy ez elkövetkezőkben a magyar történész-szerzők már csak egy kézzel kell írjanak, megőrizve a „kétkezes" lendületet.
Ez a lendület átterjedhet más területekre is, és nemcsak a kutatásban, hanem a múltnak a jövő felé való átterjedésében is. Az Egyesült Európa jövője már körvonalaiban látható, de legalábbis sejthető. Története, kulturális öröksége, nyelve az ősnyelvben gyökerezik. Abban az ősnyelvben, amelynek neve szabir-magyar. Sokak szerint igazi európai alkotás, mert itt alakult ki a Duna-medencében. Igazi és eredeti európai találmány és a szétterjedés okán már nemcsak a miénk. Ha Európa nagyot akar lépni előre, ezt múltjára, de még inkább közös ősnyelvére és szellemére támaszkodva és onnét elrugaszkodva könnyebben megteheti. Nincs Európában nyelv, melyben nem találtak volna százával közös szókincset a magyarral. Ez lesz (lehet) még egyszer, másodszor is hozományunk Európa számára. Az a nép, amely saját nyelvén sok-sok ezer évvel ezelőtt képes volt megfogalmazni az emberi ésszel ma is megfoghatatlan Isten fogalmát és lényegét néhány szóban tömörítve, megtanítva rá a többieket, megérdemli, hogy ma is taníthassa őket egy valódi, közös Európaország (ÚrSzék) régi-új nyelvére. Az a tény pedig, hogy az itt - bár csak oldalszálként - felvillantott európai vonatkozású események erősen abba az irányba mutatnak, hogy nemcsak a nyelv volt közös valamikor, de Európa emberanyaga is igen nagy hasonlóságokat mutat a neolitikumtól, ignorálni fogják Trianon mögöttes szándékait is, magyarul nem is vagyunk mások, mint ők, csak ezt hitték. Ezenkívül még nagyon sok téveszme kell hátramaradjon addig, míg a közösen, mindenki által elfogadható múlt kitisztul. A kitisztult európaországi őstörténetben szerepelnie kell mindannak, amit ebben a könyvben olvasni lehet és egész Európaország kisiskolásai csak egyféleképpen tanulhatják a történelmet, mégpedig úgy, ahogy az valójában történt. Véget ér az önrontó téveszmék sulykolása és véget ér a romantika hőskeresése is. A megújított, büszke magyar történelem elsősorban a miénk, de jut belőle bőven Európaországnak is.
Az új Európának új történelemre és új hitre van szüksége, ha komolyan gondolja az egyesülést. Az pedig itt kezdődik velünk is, a magyarokkal, IZ-TENnel és a Boldogasszonnyal, közös ősökkel és közös jövővel.
Budapesten, 1998. június havában