A magyar regevilág és a Nagy Napciklus
Baktay Ervin
Néhány évvel ezelőtt,
amikor a mithoszoknak az asztrális folyamatokkal való összefüggéseivel foglalkoztam, felötlött bennem a gondolat: vajjon kimutatható-e az
ősmagyar mithoszelemek egyezése is a nagy Napciklus jelképeivel? Sorra vettem az ismert magyar mithoszelemeket és azt találtam, hogy ezek minden
részletükben pontosan födik a mithoszokra vonatkozó fentebbi megállapítást: a nagy Napciklust fejezik ki, ugyanúgy, mint minden más ősi
hitrege.
Az, hogy a mithoszok asztrális, kozmikus folyamatokat fejeznek ki a maguk jelképes nyelvén, nem azt a következtetést vonja maga után, hogy akkor a mithoszok merő „légbőlkapott" mesék. Ellenkezőleg, a kozmikus folyamatokkal való egyezés épen arra utal, hogy az ősi regék tényeket tartalmaznak. A mithikus szimbólumok mögött valóságok rejtőznek. „Haj regö rejtöm..." - énekelték a régi igricek, mert misztériumokat, rejtett értelmű, jelképes mondákat vezettek be ezekkel a szavakkal. Dalaikat „rejteki régi regéknek" is nevezték. E szavak mélyebb tartalma nem holmi kitalált, s a valóságokkal egyáltalán nem kapcsolatos elbeszélésekre vonatkozik, hanem arra, hogy a rege régi, öreg dolgokat, messze múltból eredő tényeket mond el, mégpedig „rejteki", vagyis miszthikus, jelképes módon.
A magyarság elődeinek hitvilágában kétségtelenül szintén megvolt az asztrális mithoszok minden eleme. Sajnos, a régi magyar világkép mithologikus emlékei, a „rejteki régi regék" szinte nyomtalanul elvesztek. Az első keresztény térítők nagy buzgalommal irtották a régi magyar hit minden hagyományát. Ebben főleg az idegen hittérítők játszottak fontos szerepet. Jól tudták ezek, hogy egy nép faji istene valójában nem egyéb, mint az illető nép lelkében, vérében, idegszálaiban élő faji gondolat misztikus, mágikus ereje, ez pedig a mithoszokban lakozik. A X-XI. század formai vallásosságának vakbuzgó harcosai már nem értették meg azt, amit a Kereszt régebbi, első hirdetői világosan láttak és tudtak: hogy a különböző fajok és népek Napmithoszai mögött ugyanaz a kozmikus valóság rejtezik. Ezért vehették át aránylag könnyűszerrel a keleti, hellén-római és germán hitvilág jelképeit, a keresztény kultusz értelmezésével ruházva fel ezeket. De ami a kereszténység korai kialakulásában végbement, az nálunk nem következhetett be. A magyar hitvilág ősi jelképei csak egészen csekély mértékben, vagy egyáltalán nem olvadhattak a keresztény világképbe, mint ahogy pl a germán Jul-ünnep napmithoszi jelképei egybeforrhattak a keresztény Karácsony misztikus jelentéseivel.
Az a néhány regetöredék, amely mégis fennmaradt az utókor számára, feltétlen bizonyossággal rámutat a Napmithosz szerepére az ősmagyarok hitvilágában. S ebből arra következtethetünk, hogy a teljes magyar mithológiában a Napmithosznak központi, teljesértelmű kifejezése is megvolt. Hiszen a Nammithosznak föntebb ismertetett elemei mind, kivétel nélkül, anélkül, hogy erőszakolnók, még a fennmaradt regetöredékekre is alkalmazhatók. Csak éppen a teljes mithoszkör zárt egysége hiányzik, mint ahogyan pl. a Sigurd-Siegfried mondában elejétől végig követhető. A rokonnépek mithoszainak hasonló vagy egyező elemeivel ugyan nagyrészt kiegészíthetnők a magyar mondatöredékeket, de nem szándékozunk a feltevések területére csapni. Ezért megelégszünk a rendelkezésünkre álló, magyar feljegyzésekből ismert regetöredékekkel, hogy rámutassunk a bennük világosan felismerhető Napmithosz-elemekre.
Hunor és Magyar a
regehagyomány szerint Ménrót (Nemrót) fiai. Ez tudvalevően azonos Nimróddal, aki „nagy vadász vala az Úr előtt". Ismert tény, hogy az
Orion csillagképet a megfelelő művelődéskörök területén másképpen Nimródnak nevezték. Az Ikrek csillagképe az ősmagyar mithológiában
nyilván Hunort és Magyart jelentette. Nem vitás, hogy a magyar mithikus szemlélet a regés hősöket kapcsolatba hozta a csillagképekkel, a
csillagos égbolttal: elég, ha a Hadak Útjára vagy Csaba Nyilára utalunk.
Vegyük ismét figyelmesen szemügyre a nagy Napciklus rajzát. A
Nimród-Orion csillagképe a Bika szakaszában áll, vagyis az égbolt látszólagos körforgásában az Ikrek csillagképe előtt jár. Nimród
tehát az Ikrek elődje: az Ikrek pedig Nimród követői, utódai, fiai.
Ha a rege minden részletét, előzetes elemeit ismernők, még
könnyebb lenne a mithikus egyezéseket kimutatni. De kövessük csupán az egészen nyilvánvaló egyezésekben a mithosz útját.
A Csodaszarvas - maga a Nap. A mithoszban nyilván a nemzetség, a faj alászálló, hanyatló dicsőségét is jelképezte, hiszen a rege - az Ikrek és az Orion-Nimród helyzetének megfelelően - az alászálló félívre mutat. A vadászó Hunor és Magyar elől tovafut, tovatűnik a Csodaszarvas: a precessziós Nap az Ikrek szakaszából a Bika felé siet. Láttuk, hogy a Tejút csaknem minden ősi Napmithoszban szerepel, s legtöbbször mint víz vagy fa jelenik meg jelképesen. A Csodaszarvas-regében a két jelkép együttesen jelenik meg, s így a szimbólikus egyezést még jobban hangsúlyozza. A Csodaszarvas ingoványos, tehát vizes erdőségbe veszi útját; a Nap az Ikrek előtt áthatol a Tejúton a Bika felé vezető útjában - ott aztán eltűnik Hunor és Magyar elől: a Nap alámerült a sötétségbe, elrejtezett. A Nap-Csodaszarvasnak a Bika-ponton el kellett tűnnie, alá kellett merülnie, hogy az ismeretlen, „rejteki" sötétségben sejtelmesen vezesse követőinek útját. Hunor és Magyar - az Ikrek - a tovatűnő Nap-Csodaszarvas helyett csupán a Bika csillagképét érik el. (Az Ikrek csillagképe határos, összeér a Bikával.) A Bika Vénusz-hatását a Csodaszarvas-regében az erdőben táncoló, csábos, kívánatos leányok testesítik meg. Az Ikrek és a velük járó vadászok (a Nimród-népe: Nimród a Bika szakaszában) egybekelnek a Bika-Vénusz leányaival. Tudjuk, hogy az asztrológia a Bika hatásával hozza összefüggésbe az énekhangot és a kifejező művészeteket is: a leányok énekelnek és táncolnak, amikor Hunor és Magyar rájuk akadnak.
Látjuk, hogy minden erőltetés, kiagyalt ráfogás nélkül végigmehettünk a Csodaszarvas-rege fennmaradt elemeinek Napmithosz-kapcsolatain,
egészen odáig, hogy Hunor és Magyar, azaz Nimród népe az ingoványos erdőn túl talált nőkkel egybekelvén, elszaporodott, számban és
erőben gyarapodott. A Bika után következő szakasz, a Kos, marsi jellegű, mégpedig a durvább, kezdetlegesebb marciális férfiasságot fejezi
ki, s ezzel itt a hún-magyar nép kezdeti állapotára utal. A jelképek egyben megmagyarázzák azt a rege-elemet is, hogy miért nem találhatnak
vissza eredeti hazájukba Hunor és Magyar, miután a Csodaszarvas kivezette őket onnan. A nagy Napciklusban csak előre, a precessziós Nap
útjának irányában halad a rege, nincsen visszatérés!
A rege megszűnik, megszakad, az említett ponton. De feltételezhető, hogy az
összefüggés megvolt az egész magyar - vagy hún-magyar - mithoszkörrel, s a Napmithosz további ciklusrészei is bizonyára megvoltak.
Más, fennmaradt mondatöredékeinkben azonban megtalálhatjuk a mithosz felemelkedő ívére, a Nap dicsőséges felszállására vonatkozó
elemeket is. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy ezek az elemek a honfoglalást jóval megelőző időkben még más, régebbi, ősi héroszokra
vonatkoztak és a magyarok ezeket a mondaelemeket csak később vitték át újabb hőseikre. Az Attila-rege még a germán mondában megjelenő
formájában is tagadhatatlanul magán viseli a Napmithosz jellegét. Példa erre - hogy legalább egy elemre utaljunk - Attila halála: a Nap
lehanyatlása, bukása, sötétségbe merülése a Bika-Vénusszal való érintkezés pontján, a Krimhilddel töltött nászéjszakán.
Az
Álmos születéséről szóló rege - mely bizonyára egy sokkal régebbi regének Álmosra való alkalmazása - nyilvánvaló módon csatlakozik a
Napmithosz ciklusához.
Hunor és Magyar leszármazottjai földies, anyagi értelemben ugyan megsokasodtak és marsi, férfias erőben is gyarapodtak (Bika-Kos), de
dicsőségük napja mégis a sötétségbe (a ciklus éjszakájába) merült. Ám éppen a Napmithosz kör-jellege hozza magával a jövendő
felemelkedés bizonyosságát is. Lássuk hát, milyen kapcsolatban áll a dicsőség és emelkedés felé vezető Álmos születése a
Napmithosszal.
Álmos anyja álmában sast (turult, karvalyt) lát a magasba szárnyalni s a táltosok ebből megjövendölik, hogy a szíve
alatt hordott magzat nagy hős lesz és dicsőségre fogja vezetni népét. Álmos anyjának neve Emese; ebben a névben már az eddigi kutatás is a
mai Emse szó régies alakját látta. Különösnek tetszhetik, hogy a rege dicső asszonya - az anyasertés nevét viseli! De legott más színben
látjuk a dolgot, ha tudomásul vesszük, hogy a kínai-mongol Állatövben a Bikának megfelelő jegyet és csillagképet nem bika, hanem a sertés
jelképezi. A sertés, szaporaságával, testi gyarapodásra való hajlamával, földhöz, sárhoz húzódó természetével a kínai-mongol
világképben éppúgy kifejezőjévé vált a már ismételten említett asztrológiai jellegnek, mint a déli kultúrkörökben a Bika. Ez az
egyezés még más irányban is értékes eredményekkel biztató művelőséstörténeti kutatás alapjául szolgálhat, mert arra enged
következtetni, hogy a magyarság elődei csillagismeretük egy részét, valószínűleg annak régebbi elemeit, Kína (Mongolország) felől
kapták.
Az újabb rege kiindulása egybevág a Csodaszarvas-rege befejezésével. Emese vagy Emse, láttuk, a Bika-Vénuszt jelképezi. Amikor nyugaton a Bika csillagképe alámerül (az anya mindig feláldozza, alárendeli magát a megszületendő sarjadéknak), keleten felemelkedik a Skorpió. Ismételten is rámutattunk, hogy amikor a precessziós ciklus felemelkedő Napja a Skorpióban felszáll a sötét, éjszakai félívből, akkor a Skorpió jelképe már a sas. A sas, a turul, a magyarság jelképes madara. Emese álmában is ez a madár hirdette a megszületendő gyermek dicsőségét, felemelkedését. Itt Álmos a Nap, a faj dicsőségének, diadalmas szellemének hordozója. A Nap, amidőn a Bikában sötétségbe merült, mintegy igéretes magvává, csírájává vált az eljövendő újjászületésnek. Az ég sötét, alsó fele a rejtezés jelképe: az anyaméh, amelyből - a Sas-Skorpióban - kiszáll és felívelő pályáján a dicsőség magassága felé emelkedik a Nap. Az anyaméh (a sötét félív) mélyén rejtezett az Ifjú, a Vízöntő ősi jelképe, s ez jelenti azt a pontot, ahol az odáig hanyatló Nap ismét emelkedőre fordul. A Sas-Skorpió, a Koshoz hasonlóan, szintén marsi jellegű, de ellentétben a kossal - a magasabb-rendű, önfeláldozó, nagy célokra tekintő harcos jelképe.
Napmithosz-jellegű Álmos halálának hagyománya is. Álmost, aki valóban a felemelkedés felé vezette népét, az új haza határán megölik, feláldozzák. Kultikus, szakrális áldozat ez, mely egyúttal a Napmithosz alászálló fázisához kapcsolódik. Álmosnak, a felemelkedés után immár alászálló Napnak el kell tűnnie, homályba kell merülnie, hogy az új Nap ismét megszülethessék és beragyogja a győzelem, a dicsőség útját. Árpád, az újjászületett Nap, valóban a dicsőség kulmináló pontjára, fejedelmi rangra emelkedik. A pajzson való felemelés is Napmithoszi jelkép; a kerek, csillogó pajzs - a napkorong - Árpáddal, a Napot megtestesítő hőssel fölemeltetik, fölmagasztaltatik, a fejedelmi méltóságot jelképezve, mint amikor a Nap felszáll az Oroszlán uralkodói házába.
Felvehetjük még az ötletet, vajjon nem eredhet-e a régi magyarok kultikus lóáldozata is a Napmithosz asztrális összefüggéseiből? A Nyilas jelképe a mediterrán kultuszokban is kapcsolatos a lóval (nyilazó Kentaurusz), a kínai-mongol zodiákus pedig egyenesen ló képében ábrázolja a Nyilast. Az emelkedő íven fölfelé szálló Napnak, mielőtt a Skorpió-Sas pontját, vagyis újjászületésének helyét elérné, előbb a Nyilas csillagképén kell áthaladnia. Képletesen úgy lehet ezt értelmezni, hogy a Napnak mintegy le kell küzdenie, maga alá kell gyűrnie a Nyilast, a lovat. A ló feláldozása tehát mithikus értelemben könnyen jelenthette a megszülető dicsőség küszöbét, hajnalát, azt az elkerülhetetlen fázist, amelynek meg kell előznie, a diadal napkeltét. Ez lehetett az oka, hogy a magyarok minden fontos, döntő vállalkozásuk előtt bemutatták a lóáldozatot, ezzel képletesen előkészítve, biztosítva a sikert, a diadalt, a nép Napjának jelképes felemelkedését. Az ősi kultuszok minden cselekményének „rejteki" értelme volt! A Nyilasnak különben is kiemelkedő szerep jutott a magyarság kultuszában, hiszen tudjuk, hogy a Nyilas a húnság és magyarság eredetével kapcsolatos Ikrek polárisan kiegészítő csillagképe, s a magyarságot az asztrológiai hagyomány is valóban a Nyilas alá osztotta be.
Mindebből arra következtethetünk, hogy a táltosok, az „igazlátók" éppoly mély, kozmikus ismereteken alapuló bölcsességgel rendelkeztek, mint bármely régi műveltségű nép papjai, váteszei és csillagtudósai, s ez újabb adalék annak bizonyításához, hogy a magyarság ősei nem lehettek kezdetleges barbárok, mint aminőnek a nyugati krónikások szerették őket feltüntetni!"
Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve
Ajánlott linkek: