A székelyek kereszténysége és bejövetelük időpontja
Szöllősy Kálmán
A Valóság 2003/8–9. számában megjelent, A székelyek eredete és a tizenkét pont, valamint a Turánban közölt A székelyek bejövetele című tanulmányaimra épül jelen írásom, az azokban leírtakat folytatva.1 Végkövetkeztetésem az volt, hogy a három markánsan eltérő nyelvjárást beszélő székelység két csoportja, köztük éppen a székely nevet viselő csoport a Volga középső folyásának vidékéről — ahol visszamaradt csoportjukat muszlim források eszkel~eszekel, eszgel~eszegel néven nevezik — érkezett a Kárpátmedencébe (a honfoglaló magyaroktól eltérően, akik sohasem laktak Julianus „Magna Hungariájában”2). Részint magyarázatot, részint bizonyítékokat igényel a székely bejövetel időpontjának meghatározása és legfőképpen oka. A tovább folytatott „nyomozás” érdekes eredményekre vezetett.
A kereszténység és a magyarság
Elsőként Melich János, majd az ő nyomán Kniezsa István foglalkozott a magyar kereszténység szláv jövevényszavainak kérdésével. Felbukkant a kérdés: ugyan kitől vehettük át ezeket a szavakat? Kniezsa is megállapítja, hogy a német papokon kívül Adalbert prágai püspök térítőtevékenysége volt kiemelkedő, terminológiánknak tehát németnek, illetve csehnek kellene lennie, de bizony egyik sem: alig néhány német eredetű szavunk van — zsoltár, pünkösd, püspök, kehely —; a döntő többség szláv, azonban nem cseh eredetű. A terminológia egy része latin szertartású délnyugati szláv — szlovén, horvát — nyelvekből, a másik, kisebb része pedig görög szertartásra utaló bolgárszláv nyelvből ered. Mind szláv, mind bajor szavaink igen korai hangalakokat mutatnak.
A kitűnő László Gyula fogalmazta meg magyar és török eredetű egyházi szókincsünk eminens szerepét. „Ezek annyira gazdagon
illeszkednek rá az új hitre, hogy az egyházi méltóságokat, rendtartást, az ünnepeket nem számítva akár egész bibliafordítás kitelnék
belőlük. Ez arra mutat, hogy a magyarságnak a kereszténység felvétele előtt is mély élménye volt a hitéletről, az új tan csak új
tartalommal töltötte meg a régtől ismert fogalmakat. Olyan szavaknak, mint a búcsú, böjt, bocsánat, bűn, gyón stb. semmi
keresnivalója valamiféle sámánista hitben, de értelme van valamelyik világvallásban... a hitre vonatkozó szavaink nagy része török
szó.”3 Bizony, nem kis ellentmondás, hogy „szláv jövevényszavaink elsősorban az egyházi szervezetre, egyházi emberekre vonatkoznak, mintha
a szlávság, elsősorban a délszlávság, csak szervezetet adott volna a meglevő tartalomhoz. De éppen ez élezi ki a kérdést, mert eddig
nagyjából úgy vélték, hogy a magyarság hivatalos térítői bajorok, csehek, olaszok, franciák voltak, de a népi kereszténység a szlávok
révén gyökerezett volna meg, s íme: éppen nem a hit lényegére vonatkoznak a szláv kölcsönszavak, hanem az egyházi szervezetre és a papi
eljárásokra”.4 László feltevése nagyon is logikus: „Kereszténységre vonatkozó szavainkat nem a nép [a délszláv] adta át a magyar
népnek, hanem térítő
szerzetesek útján jutottak… a magyar nyelvbe.”5 Ezek a szerzetesek természetesen nem élhettek Géza fejedelem
és István király korában. Javarészt Gizella királynéval Regensburgból jött bajorok, „a X–XI. századi magyar térítésre vonatkozó
adatainkból semmiféle magyarázatot nem kapunk nyelvünk szláv keresztény szókincsére. ... Mi korból származhat a magyar kereszténység
jelentős szláv szórétege”?6 László a kettős honfoglalás általa kialakított elméletének megfelelő választ adott, úgy vélvén, hogy e
szókincs még első honfoglalóinknál terjedt el, nagyjából Cirill és Metód alatt, s tőlük került Árpád magyarjaihoz. Eszerint a magyar
nép, még jóval az Istvánféle térítés előtt, a Dunántúlra és a Tiszántúlra telepedett délszlávok kereszténységével ismerkedett meg.7
László a VIII–IX.
századra tenné az egyházi szláv szókincs nyelvünkbe való beépülését. Elképzelése szerint az avar kori
onogurmagyar népességhez a szlávok két irányból közvetítették. Cirill és Metód tevékenységének Vékony Gábor is nagy fontosságot
tulajdonít, a tények azonban ezt nem igazán támogatják.
A magyar keresztény terminológia tetemes része tehát szlovén eredetű, ami Mezey László szerint „szlovén nyelvterületről érkező és a hazai pannonszláv lakosság szóhasználatával már találkozó, erőteljes missziós hullámra mutat. E térítés képes volt a missziós munkához szükséges első hitoktatási és homiletikus szóanyagot megalkotni. Ez a tény egyúttal azt is bizonyítja, hogy a keresztény fogalomvilág nyelvi asszimilálódása a magyarság részéről végbement, mielőtt az egyházszervezést István király megkezdte volna. Ha ugyanis a keresztény fogalmak és terminológiai befogadásuk a magyar nyelvbe az egyházszervezéssel egy időben történt volna, egyházi szókincsünknek német és részben morvaszláv eredetűnek kellene lennie, egyházi intézményeink és meghonosítóik származásának megfelelően”.8 Mezey László és László Gyula véleménye tehát megegyezik.
A hangtörténeti sajátosságok is arra mutatnak, hogy az átvétel csakis a honfoglalás előtt történhetett, lévén az átadó szláv nyelv(ek)ben időközben hangváltozások mentek végbe, amelyek természetesen nem jelennek meg nyelvünkben — mondhatni, a korábbi hangtani állapot „befagy”. Éppen ezért nem lehetséges, hogy a szlávok a magyar nyelvbe e szavakat a honfoglalás és az időközben végbement szláv hangváltozás után közvetíttették volna. Mint a szlavisztikai szakirodalom nyomán Vékony Gábor kimutatja, a szláv nyelvtörténetben — a Balkán félsziget déli részétől egészen az Elba torkolatáig — a IX. század elejénközepén „a>o” hangváltozás ment végbe. Az „a” hang „o” realizációjára a IX. század elejéig visszamenően vannak adataink, legkésőbbi jelentkezése 860–861 előttre tehető. A magyar földrajzi nevekben a szláv „o” még korábbi „a” változatban van meg, a szavaknak legkésőbb 800 és 850 között a magyarba kellett kerülniük. Pontosan ilyen a szláv eredetű apát és apáca szavunk, amelyeknek későbbi átvétel esetén opátnak, opáticának kellene lenniük. De ugyanez a helyzet acél szavunkkal vagy a magyarban hangrendi kiegyenlítődés okán nyílt „e”vel jelentkező ebéd, ecet (még 1430 körül is acetes), szelence stb. szavainkkal is.9 A földrajzi neveinkben vázolt összefüggés elég nagy területen megtalálható, ami azt jelenti, hogy magyar nyelvű csoportok sokfelé éltek a Kárpátmedencében már 850 előtt,10 számunkra azonban a továbbiakban egy jóval szűkebb, ám kitüntetett fontosságú terület az érdekes.
„Zagiba Ferenc nagy érdeme — véli László Gyula —, hogy ki tudta mutatni, hogy a bajor egyháznak a szlávok közé küldött térítői a Két Testvér [tudniillik Cirill és Metód] előtt már szláv liturgikus szövegeket alkottak, és a hithirdetés — az alulról jövő térítés ír elvének megfelelően — szláv volt. ...Ez a missziós magatartás szabta meg Salzburg térítési módját, szemben a »felülről való térítés« gyakorlatával.”11 A népnyelv használatát Nagy Károly egyik rendelkezése — bár korlátozottan — lehetővé tette, a salzburgi papság pedig még túl is teljesítette: „A szlovének között térítő bajor papok Karintiában, a vele szomszédos tartományokban és Pannóniában a népnyelvet is igénybe vették az egyházi életben. ... Ennek az egyházi gyakorlatnak az emléke az úgynevezett freisingi töredékek (FT). ...A magyar nyelv szláv jövevényszavai közül jó néhánynak az ószlovén megfelelését az FT tartalmazza. A munka, malaszt, rab, tömlöc, parancsol, szent, déd szavaink legrégebben lejegyzett megfelelői e szövegekben fordulnak elő. ... A magyar keresztény terminológia nagyobb része a pannóniai szlávok nyelvéből került őseinkhez.”12 H. Tóth Imre felsorolásához még hozzátehetjük a barát, tiszt(ség), tiszta, kulcs, kereszt(ség), keresztel, szemérem, rend, ritka, zarándok, vecsernye szavainkat, amelyeknek megfelelőit szintén megtaláljuk a freisingi töredékekben. Szláv eredetű keresztény szavainknak tehát csaknem kétharmada előkerül a karintiai térítés töredékesen ránk maradt egyetlen írásos emlékében, ami aligha tartható véletlennek. (Ez a lista egyben arra is utal, hogy jó néhány szláv eredetű szavunk, amely nem a keresztény terminológia része, a keresztény terminológiával került a nyelvünkbe.)13
A keresztény szókészletünkhöz sorolható török jövevényszavainkat — bocsánik 14, bocsát, bú, búcsú, bűn, érdem, gyarló, gyász, gyónik, ige, kép — Németh Gyula az erdélyi Gyula megkeresztelkedéséhez kapcsolta volna, amivel Vékony Gábor nem ért egyet — én sem —, mert „ennek a szűk területi elterjedésű (és mélységében bizonytalan) kereszténységnek... aligha lehetett egész magyar nyelvterületi hatása (krónikáink az István nagybátyja Gyulát pogánynak nevezik)”.15 Vékony úgy véli, hogy az avar kaganátus vezető rétege a VIII. század végén még beszélt törökül, s a térítés rájuk is hatott, ennek köszönhetők a kereszténységet érintő török jövevényszavak, ugyanabba a korba és környezetbe illeszkednek tehát, mint a megfelelő szláv jövevényszavak. Nem igazán érthető azonban, hogy amennyiben ez is népnyelvi térítés volna, mit keresnek benne a tömeges szláv jövevényszavak. Miért nincs ezekre is török terminológia? Bár török címek — kagán, katun, tudun, tarkán —, mint Vékony is említi — kétségtelenül léteznek, azonban hiányoznak a török eredetű településnevek. Lehetséges, hogy a vallással kapcsolatos török szavainknak nincs is köze az itt élt avarokhoz? Vékony azonban szeretné az összes keresztény hatást — szlovén, horvát, bolgárszláv, török — minél szűkebb térbe és időbe koncentrálni, ám ez nem kényszer. Ezek a hatások különkülön, akár egymástól távoli térből és időből is érkezhettek.
A magyar keresztény terminológia tehát a Kárpátmedencében élő, honfoglalás előtti magyar nyelvű népesség létezése mellett szól: „A magyarság a kereszténységgel már a IX. század elején megismerkedett… illetőleg… a magyarságnak legalább egy része a VIII–IX. század fordulójának nagy karoling térítési hullámában a karintiai és pannóniai szlávokkal együtt kereszténnyé lett.”16 Ez az időpont a továbbiakban számunkra különösen érdekes lesz.
(...)
A teljes cikk a letölthető PDF dokumentumban olvasható!