Ancient history - Ókor, őstörténet Scythia - Szkítia Pyramids - Piramisok Sumerian clay tablet - Sumér agyagtábla Sumerians - Sumérok Assyria - Asszíria Ancient Egypt - Ókori Egyiptom Egyptian hieroglyphs - Egyiptomi hieroglifa Scythian treasure - Szkíta kincsek Sarmatian - Szarmata
anatolia, archeology, assyria, avar, babylon, caucasus, chaldea, egypt, etruscan, finnugor, genetics, hun, indo-european, kelta, linguistics, magyar, media, mitanni, nyelveszet, parthia, persia, regeszet, scythia, subartu, sumer, szabir, szkita, urartu, video,

Linkek / Links

Könyvek / Books

Egyéb / Misc

A szkítáktól a székelyekig és magyarokig

Kánnai Zoltán

 

 

Az 1. szakákra, dahákra, madákra, masszagétákra, párthusokra 2. fehér hunokra (eftalitákra), avarokra 3. fehér kunokra, kazárokra, bolgárokra, magyarokra, illetve 4. avarokra, bolgárokra, székelyekre és magyarokra vonatkozó egykori forrásadatok alapján külön-külön olyan konklúziókra juthatunk, amelyek páronként úgy illeszkednek egymáshoz, mint egy óramű egymásba kapcsolódó fogaskerekei. Ezeket a konklúziókat az alábbiakban vonultatjuk föl, s végül, mint látni fogjuk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az egykori Káspi-vidéki szakák, dahák, madák és szarmaták egyenesági lesz ármazottai a mai székelyek és magyarok.

A jelenleg hivatalos magyar történettudomány persze azt tanítja, hogy népünk fő magva az Ural erdőségeiből származik, s a vogulok az osztyákokkal együtt testvérnépeink. S még ma is együtt kergetnők a rénszarvast, ha úgy kétezer évvel ezelőtt egy török nép lóra nem ültet minket, majd néhány száz év múltán egy másik török nép lekerget a Kaukázus északi előterébe. Hogy aztán egy harmadik török nép a Kárpát-medencébe zavarjon minket, mi pedig ijedtünkben (!) száz éven keresztül sakkban tartsuk egész Nyugat-Európát.

A kútfők alapján (lásd az 5. szakaszt) ilyen vándorlás egész egyszerűen ki van zárva. Másrészt - jóllehet őstörténelme során a magyarság számos keveredésen mehetett keresztül - ha tényleg a vogulok és osztyákok kebeléről szakadtunk volna le, akkor annak kétségtelen nyomai lennének a magyarság embertanában és néprajzában, elsősorban népzenéjében. Ilyen nyomok - mint jól tudjuk - nincsenek, legfeljebb mitológiai párhuzamok mutathatók ki, de ezek egyrészt szinte egész Eurázsiában föllelhetők, másrészt éppúgy lehetnek átvétel eredményei, mint pl. a keresztyénség Európában való elterjedése. Ezek átvétel voltán pedig nem változtathat az, ha annál akár ötezer évvel korábban történt is. Az embertan és a modern orvostudomány viszont nemcsak a magyarok és vogulok közös eredetét zárja ki, hanem még a bármikori huzamosabb együttélést is. Hideo Matsumoto oszakai orvosprofesszor kromoszóma-vizsgálatokból következtetett az egyes népcsoportok  közötti genetikai rokonságra, annak fokára. A Sumitomo Pyrethrois World 1989. 12. számában a következőket nyilatkozta:

"A magyarokat a dél-mongoloid gének jellemzik. Ez viszont a finn népeknél teljesen hiányzik, mert ezeknek az észak-mongoloid gén a meghatározója. Ennek következtében a magyarok és a finn népek nem képeznek egybetartozó népcsoportot."

Tóth Tibor antropológus pedig így ír: "A honfoglaló magyarok az i.e. VII. századtól az i.sz. IV. századig fennállt szkíta-szarmata birodalom egykori népeivel olyan embertani hasonlóságot mutatnak, amelyet nem lehet kimutatni az Urál mentén élt népek ugor ágánál." (Kiszely István: Honnan jöttünk? Hatodik Síp Alapítvány, Új Mandátum Könyvkiadó, 1992.) Ismét ő: "A honfoglaló magyarság csonthagyatéka a szarmata leletek között van, távol a Káma-medence csoportjaitól." (Boros-Rapcsányi: Vendégségben őseinknél, Budapest, 1975., 152. old.)

Figyeljük meg: a fenti két eredmény egymástól függetlenül is kizárja, hogy a magyaroknak és a voguloknak-osztyákoknak valaha is közös történelmük lett volna. Mint ahogy a kútfők vizsgálata is - a fentiektől függetlenül - ugyanezen eredményre vezet. A "magyarság finnugor őshazájának" elmélete ugyanis máris nem lesz tartható, ha bizonyítást nyer, hogy a Priszkosz rétor által a 460-as években közölt avar-szabir-onogur-ugor-saragur népmozgás nem Nyugat-Szibérián keresztül zajlott le. Ezért aztán a hivatalos történettudomány képviselői foggal-körömmel ragaszkodnak a nyugat-szibériai útvonalhoz, s a témához tartozó kútfőket elhallgatják vagy komolytalannak bélyegzik. Csakhogy túl sok az idevonatkozó kútfőadat. Például Ammianus Marcellinus, Zakariás rétor és a Ravennai Névtelen Geográfus adatai a fentemlített népek V. századinál korábbi kaukázusi tartózkodásáról vallanak. Vagy például - hogy egyet mindjárt konkrétan is említsünk - Stephanus Byzantinus
(400 körül!) közli, hogy "A Szapeir-ok a Pontus (Fekete-tenger) vidékén lakó nép, akiknek nevét jelenleg sz betűvel szabeiresz alakban ejtik." (De Urbibus. Scyth. 265.) (Lásd még az 5. szakaszt is.) Ez az egyetlen adat is már önmagában kizárja a finnugrista forgatókönyvet. De az avarokat is több kortárs örmény író (Pharb-i Lázár és Eliseus Vardapet) a dél-káspi régióban lokalizálja éppen az V. században (lásd szintén az 5. szakaszt).

Arról nem is szólva, hogy már a IV. századi örmény forrásokban (ill. Pliniusnál) Örményország területén újra és újra makacsul feltűnik egy madagh, hétzmadag, machor ill. gud-makar nevekkel illetett nép, amelyekben nem nehéz megsejteni a későbbi hétmagyar nevet (Plinius, Agathangelos, Faustus Byzantinus és Chorenei Mózes, lásd később). Ez persze nem olyan súlyú bizonyíték, mint az előbbiek, de okvetlenül a délkaukázusi eredet mellett szól.

Tehát nyugodt szívvel elvethetjük a magyarok és a manysik-chantik közös eredetének fantazmagóriáját. Még akkor is, ha mindnyájunk szíve feldobog, midőn vogul népviseletbe öltözött embereket látunk. Ezt ugyanis tökéletesen megmagyarázza Hérodotosz azon tudósítása, miszerint az erdőlakó népek átvették a velük szomszédos szkíták öltözetét. Tekintettel a köztük tátongó (Kr. e. 500 körüli) roppant kulturális szakadékra, bizton mondhatjuk, hogy nemcsak az öltözetüket vették át, hanem mindent, amit egyáltalán képesek voltak átvenni (a szókincs és a nyelvtan egyes elemeit is beleértve). A ló szkíta nevét például biztosan jól megtanulták, ugyanakkor a lótartást hosszú századokon keresztül képtelenek voltak a szkítáktól átvenni s lovat csak a XIX. században kezdtek úgy-ahogy tartani (gróf Zichy István: Mióta lovas nép a magyar? Magyar nyelv 27 (1931) 14-18. Zichy gróf ezen adatát megerősíti azon tény is, miszerint a lótartáshoz elengedhetetlen  kovácsmesterség ill. vasmegmunkálás az "obi-ugorok" előtt ismeretlen volt egy VI. századi bizánci forrás, sőt Nagy Péter cár egy ukáza szerint is!). Ez annál is inkább érdekes, mert a magyarság viszont nemcsakhogy kora időktől fogva híres volt lótartásáról, hanem az Aral-tó déli partján élő karakalpakok hagyománya szerint a legtöbb lótartással kapcsolatos dolgot ők éppen a magyaroktól vették át (Gerő János: Évezredek üzenete, Budapest, 1994.). Tehát a magyarok már a kora időkben is inkább átadták, mintsem átvették a lovaskultúrát. Az pedig ma már egyenesen közhelyszámba megy, hogy a honfoglaló magyarság kovács- és ötvösipara magasan kirítt a kor európai átlagából.

A karakalpakok tradícióját Matsumoto professzor már említett kromosz óma-vizsgálatai is megerősítik. A karakalpakok ugyanis azt tanítják, hogy a magyarok, ujgurok és karakalpakok valamikor egy törzsszövetséget képeztek (az ujgur hagyomány is tanítja a közös ujgur-magyar eredetet). A génvizsgálat eredményei pedig kétségtelenné teszik a magyarok és ujgurok valamikori etnikai kötődését.

Mindezzel persze nem akarjuk azt állítani, hogy a magyarság Hszincsiang vidékéről származna. Sőt a jelek egy fordított irányú vándorlás tényét valószínűsítik. Ugyanis Matsumoto professzor vizsgálataiban a kárpát-medenceivel rokon génmarkercentrumoknak csupán egyike az ujgur-jogur vidék. A másik centrum a Közel-Keleten van. A Discover c. tudományos folyóirat 1994. áprilisi számának Hszincsiangi múmiák című dolgozatában pedig a következők állnak: "Ennek a közép-ázsiai tartománynak kemény hegyeiben a régészek kiástak több mint száz holttestet, melyek 4000 évnél régebbiek, csodálatosan ép állapotúak és kaukázusiak." Tehát valószínűleg nem a magyarok származnak Középkelet-Ázsiából, hanem mind a magyarok mind a hszincsiangi őslakosok dél-kaukázusi szkíta eredetűek.

Ezen eredetet megerősítő és részleteiben is feltáró nyomokból igyekszünk őstörténetünk fő vonalait rekonstruálni az alábbi fejezetekben.