Az akkád Sarrukín, a mezopotámiai történeti emlékezet és a modern történetírás
Pálfi Zoltán
Pálfi Zoltán (1968) történész, tanársegéd az ELTE BTK Ókortörténeti Tanszékén.
„Sarrukín jósjele, aki a mindenséget uralta”
Assurból, II. Sarrukín (721–705) uralkodásának idejéből maradt ránk egy érdekes tábla, melynek előkerült egy újbabilóni, azaz mintegy másfél évszázaddal későbbi másolata is. A szöveg számba veszi az akkád Sarrukín (2334–2279) által meghódított területeket. A leírás horizontja nyugat-kelet irányban Krétától az Iráni-fennsíkig és a Perzsa-öbölig, sőt talán az Indusig, észak-dél irányban az Eufratész forrásvidékétől a mai Ománig, de talán Núbiáig terjed. Az első részben a Sarrukínnak adót fizető területekről olvashatunk az Arábiai-félsziget városától az Amanushegységen és a szír sztyeppén át Ansanig, a hajdani elámi székvárosig.
A következő szakasz szisztematikusan haladva felsorolja a tágabb Folyóköz egyes régióit és közvetlen szomszédait, majd megadja a Sarrukín által felmért, hódítással megszerzett terület nagyságát, mely nagyjából megegyezik a korábbi adófizetőkkel. Az ezt követő egységben az egyes régiók kiterjedése után újra a meghódított területek említtetnek meg; az igen töredékes záró részben néhány már említett és új térségről, később feltehetően lakóiról olvashatunk. A szövegben említett városok, régiók nem mindegyike azonosítható pontosan. Az itt felsorolt helységek, térségek Mezopotámia történetének különböző időszakaiból ismertek, pl. a 3. évezredből Marhasi, a 2. évezred első feléből Emutbalum/Jamutbal, második feléből SZUR-ginias, az 1. évezredből Baza. Az idő változásával más-más területeket jelentő nevek is felbukkannak: a 3. évezredben Meluhha az Indus-civilizációt, Magan Omán térségét és az átellenes partvidéket takarta, az 1. évezredben e két névvel illették az Egyiptomtól délre fekvő vidéket (ez magyarázza a földrajzi határokat illető bizonytalanságot). A kevert időbeliség jól mutatja e királynak a mezopotámiai történeti hagyományban elfoglalt kiemelkedő szerepét. Tekintsük át, mit őrzött meg róla az emlékezet, mennyiben módosult az eredeti kép, milyen célokra használták fel nevét, s végül: mennyiben befolyásolták a mai történetírást a 3. évezredi uralkodó alakjához a későbbiekben társított cselekedetek.
SARRUKÍN ÉS A VALÓSÁG (?): AZ AKKÁD-DINASZTIA ALAPÍTÓJA ÉS UTÓDAI
A Sarrukínról szóló elsődleges források három csoportra oszthatók: évneveire, saját felirataira (ebből összesen három maradt fenn, illetve lánya és egy szolgája említik még a nevét) és szobrai feliratainak óbabilóni másolataira. Ez utóbbiak azért tekinthetők elsődleges forrásnak, mert a másolók olykor azt is feljegyezték, hogy a szöveg az adott szobor mely részén látható, tehát nyilvánvalóan a leghívebb visszaadásra törekedtek.
A négy fennmaradt évnévben Uruk és a déli területek elfoglalása, egy elámi és két szíriai hadjárat szerepel, minden egyéb a királyfeliratokból olvasható ki. Ezen szövegek alapján a király származásáról és trónra kerüléséről semmit sem tudunk meg. Ha nem néhány évszázaddal később megőrződött irodalmi szövegekhez fordul (márpedig ez elég gyakori), a kutatás az uralkodó nevét és a Sumer Királylistát hívja segítségül. Sarrukín neve azt jelenti, ‘törvényes/igaz király’, vagy ‘a király az igaz/törvényes’. A királylistából, melyet egy töredék alapján az Akkáddinasztia alatt is ismertek, bár a végső szerkesztése a III. Ur-i dinasztia alatt történt, azt tudjuk meg, hogy apja datolyakertész volt, ő pedig Ur-Zababa, Kis királyának pohárnoka. (Azt sajnos nem lehet tudni, hogy az uralkodóról szóló adatok mikor kerültek a szövegbe.) Mindebből arra is lehet következtetni, hogy a király nem törvényes úton szerezte meg a trónt. Ugyanakkor van, aki felhívja a figyelmet arra, hogy a kora dinasztikus időszakban az „ország királya” címet, melyet Sarrukín gyakran használ felirataiban, csak istenekre alkalmazták, tehát lehetséges, hogy a király szó egyszerűen az uralkodó tetteinek, egyéniségének rendkívüliségét fejezné ki, és a névválasztás párhuzamba állítható az unoka, Narám-Szín öndeifikálásával.
Sarrukín felirataiban főleg hódításairól, győzelmeiről számol be: a déli területek városainak falait elfoglalásuk után lerombolta, az ellene fellépő uralkodókat legyőzte, Dél-Mezopotámia első egyesítőjét, Lugalzageszit nyakbilincsben hajtotta Enlil kapujához. Mezopotámia egyesítése mellett keleten Elám és Marhasi/Barahsum, nyugaton Mari, Jarmuti, Ebla, a Cédrushegy és az Ezüsterdő (Libanonés Amanus-hegység) meghódításáról értesülünk. Megtudjuk, hogy Kis városát helyreállította, Tilmun (Bahrein, Failaka és a köztes szárazföldi területek), Magan és Meluhha Akkád városával (vagy az általa ellenőrzött területekkel) kereskedett. Egyik felirata szerint 5400 ifjú/vitéz étkezik vele együtt naponta. Lánya, Enheduana feliratából és mészkőkorongjáról tudjuk, hogy Ur városában Nanna holdisten papnője lett: ez a lépés nyilvánvalóan a déli területek megnyerését és ottani uralma legitimálását szolgálta. Az általa ellenőrzött területeknek egy korábban jelentéktelen város, Akkád lett a központja. A király feliratait vagy két nyelven, sumerül és akkádul, vagy csak akkádul írta, nem egyszer a legnagyobb ellensége, Lugalzageszi szobrára.
Az egykorú feliratok és másolataik természetesen egyoldalú képet mutatnak: a rendkívüli tetteket végrehajtó, párjanincs hódítóét, aki saját embereit helytartóknak kinevezve tesz szert rendkívüli hatalomra. E kép árnyalása előtt érdemes röviden foglalkozni az Akkád-dinasztia további történetével, mivel nem minden jelenség köthető egy adott királyhoz. Sarrukín két utóda fiai, Rímus és Man-istusu voltak. A felirataikban említett hódítások jórészt megegyeznek az apjuk által is elfoglalt területekkel; ezen kívül Rímus beszámol az Iráni fennsíkon fekvő Marhasi meghódításáról is, Man-istusu pedig arról, hogy követ szállított a Perzsa-öböl térségéből. Biztosan tudjuk azt is, hogy északon Assur városában is építkezett. A feliratok másik témája a Mezopotámián belüli lázadások sora, ami jól mutatja, hogy a dinasztia uralma közel sem volt stabil. Az utánuk trónra lépő Narám-Szín Sarrukín unokája volt. Az ő hódításai már kortárs emlékekkel is igazolhatók: Szúszából és a szíriai Tell Braqból is előkerültek feliratos téglái. Az utóbbi épület vastag falú, majdnem négyzetes alaprajzú, de rendeltetése kérdéses: templom, raktár, esetleg egy katonai helyőrség erődítménye lehetett. A király hadjáratai során a mai Dél-Törökországig is eljutott: Diyarbaklr közeléből előkerült egy sztéléje. Beszámol Magan meghódításáról is. Változás történt a titulatúrában is: Narám-Szín istennek nevezte magát, és neve elé kitette az istenre utaló fogalom-meghatározó jelet. Ez ekkor még nem feltétlenül utalt isten-voltra, azt jelezte, hogy a király olyan tetteket vitt végbe, melyekre korábban csak egy istenség volt képes. A mezopotámiai városok helytartói ezentúl nem egy istennek, hanem a királynak váltak helytartóivá. Narám-Szín kapcsán mindenképp meg kell említeni, hogy noha sem alatta, sem utóda idejéből nincs egykorú adatunk lázadásokra, az utókor mégis hozzá kapcsolja a legnagyobb felkeléseket, sőt a külső betöréseket és a székváros lerombolását is. Ez a hagyomány eredményezte azt, hogy Narám-Szín nagyapjához hasonlóan több későbbi irodalmi mű főszereplőjévé vált, s ezek többnyire kedvezőtlen színben tüntetik fel. Az ómenirodalomban pedig Sarrukínnal szembeállítva egyértelműen ő testesítette meg a szerencsétlen sorsú uralkodó típusát. A dinasztia utolsó jelentős királya Sar-kali-sarri volt, akinek évneveiből tudjuk, hogy nyugaton az amurrú, keleten a guti törzsek ellen kellett gyakran harcolnia. A későbbi hagyomány szerint a Mezopotámia feletti uralmat a gutik vették át, ám sokkal hihetőbb, hogy a Folyóköz térségébe csupán be-betörtek, állandó ellenőrzést legfeljebb a Dijála-folyó völgye fölött gyakoroltak.
A királyfeliratokból kirajzolódó képet az egyéb írott források és a régészet árnyalhatják. Már az egymást követő uralkodók feliratainak összevetése is mutatja, hogy a „hódítások” nem jelentették az egyes területek megszállását, hiszen többnyire ugyanazon térségeket említik. Ebla városáról pl. Narám-Szín azt írja, előtte senki más nem foglalta el – ugyanakkor már Sarrukín is beszámol megszállásáról. Az e korból származó pusztulásrétegről nem tudni, köthető-e valamelyik akkád királyhoz. A Tell Braqban talált épület akkád jelenlétre vagy legalább az akkád fennhatóságra utal. Mari városába Narám-Szín helytartót (sakkanakku) nevezett ki, és lányának is került elő felirata onnan. A Perzsa-öböl felé indított vállalkozásokról is többen beszámolnak, de katonai expedíciónak, rombolásnak semmilyen nyomára nem bukkantak eddig. Az innen származó áruk sokkal könnyebben magyarázhatók kereskedelmi kapcsolatokkal, ahogy ez a korábbi és későbbi időkben is történt. Az elámi térségben több nyoma van az akkád jelenlétnek: Szúszából a már említett bélyeges téglák mellett egy levéltár is előkerült, amely egy birtok ügyeivel foglalkozik. E levéltár nevei között egyetlen elámi sincs, ami egy akkád kolónia jelenlétére utal. Az első lineáris elámi írással írott szöveg pedig egy Narám-Szín és egy elámi király közötti szerződés.
A Mezopotámián belüli ingatag helyzetet jól mutatják a sorozatos lázadások, melyekkel az első három uralkodónak szembe kellett néznie. Sarrukín azt írta egy helyen, hogy a városokban a helytartói címet (enszi, a kora dinasztikus korban, majd a későbbi Lagasban uralkodói titulus) Akkád fiai birtokolták. Az adminisztratív szövegek azonban mást mutatnak: a helytartók sumer nevűek, míg mellettük csakugyan ott van egy akkád nevet viselő hivatalnok, és bár egyének esetében a névből nem lehet etnikumra következtetni, a jelenség gyakorisága feltűnő. Az is kiderült, hogy bár az állami adminisztráció nyelve az akkád lett, a helyi ügyeket délen mindvégig sumerül intézték. Sokatmondó, hogy az Enheduana által írt vagy neki tulajdonított himnuszok sumer nyelvűek. A régészeti adatok tanúsága szerint a mezopotámiai településszerkezetben nem történt számottevő változás a dinasztia megjelenésével; ugyanez mondható el a magánházakról, bár egy új téglaforma feltűnik. A kerámiában is folytonosság mutatható ki. Megváltozott viszont a pecséthengerek díszítése: sokkal változatosabb témájúak, feltűnnek mitológiai- és állatjelenetek, isten előtti hódolások is. A dombormű-faragásban a figurák sokkal élettelibbek, és megjelenik a tájábrázolás.
Az Akkád-dinasztia uralma tehát vegyes képet mutat: a hadjáratok egyes helyeken legalábbis rövid idejű megszálláshoz vezettek, a belső helyzet csak évtizedek alatt szilárdult meg, az akkád nyelv nem szorította teljesen háttérbe a sumert, ugyanakkor a művészetekben mindenképp komoly változás történt. Látható az is, hogy Sarrukín az építőmunka kezdetén tartott, tartós sikereket csak a később inkább rossz hírbe került Narám-Szín tudott felmutatni. Azonban a dinasztiát Sarrukín alapította, és ez elég volt ahhoz, hogy az utókor másképp tekintsen ezen időszakra.