Az ősműveltségek és az areális nyelvelmélet
Ruzsinszky László
A legfontosabb tanulság számunkra az, hogy az emberi társadalom társadalommá válása (végső soron civilizációja) nagyjából két lépcsőben alakult ki, és mindkét alkalommal népességrobbanás kísérte. Az első ilyen átmenet a gyűjtögető életmódból az „eszközös" mezőgazdálkodásba a neolitikum idején (Kr. e. 7-6 évezred) történt Kelet-Anatólia és Észak-Mezopotámia térségében.
Az élelemgyűjtő, halász-vadász gazdasági fokon egy 4-5 tagú család meg élhetéséhez kb. 50-55 km2-nyi terület szükséges, ami 0,07-0,09 fő/km2-es népsűrűségnek felel meg. (Csupán szemléltetésül: ez a mai Magyarorság területén 7440 fő népességet jelent). E mérték fölötti szaporulatnál kérlelhetetlenül új terület után kell nézni, vagyis folyamatos szétvándorlás van, miközben a népsűrűség - alacsony szinten - állandó marad. Ilyen körülmények között valódi civilizáció és egységes, nagy területen érvényesülő nyelv kialakulására nincs lehetőség. (Lásd: „indogermán és finnugor" ősnyelv elmélet hipotézisei.)
A korai (száraz) földművelés és állattenyésztés körülményei között az eltartóképesség
százszoros, tehát a népsűrűség 7-9 fő/km2-re nőhet akadálytalanul. A további népességszaporodás újabb és újabb
földterületeket, erdőterületeket igényel, ami viszont ökológiai romlást (talajerózió, pusztásodás) okoz. Ez egybeesik a Föld akkori
jelentős éghajlatváltozásaival. Ezért Kr. e. 5000 táján megindul a kivándorlás dél felé a folyamközbe és a torkolatvidékre (sőt
Egyiptom felé is), ahol viszont a vizeket szabályozni kell. Kialakul az öntözéses gazdálkodási mód, ami 10-15-szörös hozamot ad. évi
kétszeri aratással ez 20-30-szoros eltartóképesség. A megtermelt élelem ugrásszerű növekedése lehetővé teszi hamarosan más, nem
mezőgazdálkodással foglalkozó rétegek (igazgatás, vallás, kézműipar, fémipar) kialakulását, sőt az élelemexportot is (lásd:
bányászati célú gyarmatosítás).
Egyszóval létrejön a munkamegosztáson alapuló állam, a magaskultúra.
Az ókori Mezopotámia déli részén a népsűrűség elérte a 40-50 fő/km2 értéket. Ez szinte azonos a mai legfőbb földrészekre vonatkoztatott adatokkal:
Európa: 63,5 fő/km2,
Ázsia: 60,5 fő/km2,
Amerika: 14,0 fő/km2. (24)
A társadalomfejlődési folyamatnak ez az a pillanata, amikor a különböző tájegységekről származó, majd helyben felduzzadt népesség nyelvi dialektusai (esetleg más nyelvei) kényszerítően egységesülnek. A folyamatban eleinte egy keveréknyelv (lingua franca) jön létre, majd a legerősebb dialektus érvényesülésével az egységes nyelv (nyelvi koiné). Ez az állapot mai ismeretünk szerint történelmileg először Dél-Mezopotámiában következett be Kr. e. 4000-3500 között az Ószumer Birodalomban. (Kis késéssel Egyiptomban is.)
Az új nyelv (a szumer) „közlekedő nyelvvé" válva, egycsapásra az államigazgatás, a vallási kultuszok, a művészet, a kereskedelem és a távolsági kapcsolatok nyelve lesz. Létrejön az újabb népességrobbanás, majd a kivándorlás és gyarmatosítás i szaka. A Kr. e. 3. évezred végétől a szemita népek támadása következtében a vándorlás (menekülés) felerősödik, es a központi területeken es a kivándorlás helyszínein egyaránt új helyzet áll elő: megkezdődik az addig egységes nyelv pidginizációja (keveredése) más nyelvek (nyelvjárások) hatására. A nemzetközi művészettudomány mai felfogása szerint a nagy területeken bekövetkező keveredés, vagyis területi nyelvkiegyenlítődés adja a lehetőségét az új nyelvcsalád (indogermán, „finnugor", török) kialakulására.
Itt kell megjegyezni, hogy egyetértek a nemzetközi nyelvtudomány ama képviselőivel, akik jobb szó híján a „finnugor" nyelvek alatt csak a finn és permi népek nyelvét értik, de a magyart nem sorolják ide. E véleményüket arra alapozzák, hogy eme „finnugor" nyelvek mind a szókincs tekintetében, mind nyelvszerkezeti szempontból a hajlító nyelvekhez állnak közelebb.
Az „areális" (területi) nyelvkiegyenlítődés elméletének legfőbb képviselői az új felismertést így fogalmazzák meg:
„Az egységes indogermán ősnyelv feltételezésének kényszere nem áll fenn. Ezzel annak a szükségessége is megszűnik, hogy közös őshazát, egységes embertani fajtát és kultúrát kelljen posztulálnunk ... Egyedül annyi marad bizonyítható, hogy bizonyos számú nyelv .... kölcsönös, de semmi esetre sem egyenletes érintkezések során közös nyelvi jelenségeket alakított ki. (25)
„Egy harmadik, ismeretlen nyelvben kell keresnünk az indogermánt a szemitával összekötő nyelvi párhuzamok forrását, de oly módon, hogy e kérdéskomplexumból a finnugor-indogermán egyezéseket (!) sem szabad ... alapos vizsgálat nélkül kizárnunk: könnyen lehetséges, hogy ezek is ugyanabból az ismeretlen nyelvből vagy nyelvekből származnak." (26)
A nemzetközi nyelvtudomány a helyes nyomra jutva érzékelhetően a „termékeny bizonytalanság" állapotában van. Nyilvánvalóan a „harmadik és negyedik" nyelvvel kapcsolatos hiányzó láncszem meglelése éppen a „finnugor", de legfőképp a magyar tudományosság feladata lenne. Éppezért hívjuk ismét segítségül a régészettudomány adatait a „sztyeppei" népek kialakulásáról. (27)
A régészeti
tényfeltárás adataiból számos továbbgondolásra érdemes irány adódik.
Egy biztos: a közeljövő magyar tudományossága nem térhet ki
e tények elől. Hatalmas kutatási perspektíva nyílik az új kutató nemzedékek számára, hogy a sztyeppei népek és tőlük délebbre létezett
kaukázusi és partiai birodalmak egyértelmű kapcsolatát feltárja.
Mi most azonban visszatérve az előző fejezetben komplex, szemantikai
alapon el végzett, a szumer és magyar nyelvre is kiterjesztett vizsgálódásunkra több, teljesen újszerű megállapítást
tehetünk:
- A szemita (asszír, héber) nyelvek kapcsolata a szumerrel egyidejű, közvetlen, de nem túl mély (nincs kiterjedt jelentésátmenet).
- A görög, latin nyelvek időben nem érintkezhettek a szumerrel, mégis több a szemantikai kapcsolódás.
- A szókincset tekintve még kiterjedtebb a kapcsolat a német és szumer között, holott időben nagyobb a távolság. Ugyanakkor a hangalaki egyezések jóval halványabbak.
- A szógyökök és szószármazékok kiterjedtsége alapján a legteljesebb kapcsolat a magyar és szumer nyelv között áll fenn.
Hogyan lehetséges mindez?
Az a tény, hogy a szumer nyelvnek kimutathatóan jelentős hatása van más
nyelvekre, egész „nyelvcsaládok"-ra, jól indokolható. Kisugárzása az egész emberi civilizációra egyértelmű.
De mi az oka annak, hogy az európai nyelvek - legalábbis szókészletüket tekintve - bensőségesebb viszonyban vannak a szumerrel, mint a szemita nyelvek? Volt valóban egy közvetítő nyelv is? Ez a közvetítő nyelv szoros kapcsolatban állt egykor a szumer nyelvvel? Netán annak egyik változata?
E kérdésekre nem adhatunk választ pusztán csak nyelvi, vagy csak régészeti meggondolások alapján. A nyelveket népek, emberi közösségek hordozzák. Ezért meg kell vizsgálni e közösségek belső életét, társadalmuk felépítését, a közösségek által alkotott népek és országok történetének alakulását és kölcsönhatásait.
Kutató munkánkhoz elsősorban a legtöbb ismerettel kecsegtető történeti írásemlékeket fogjuk vallatóra, azonban kiegészítésül felhasználjuk a néveredettan (onomasztika), a jelképtan, a földrajzi- és helynévanyag kutatásának eredményeit, megvizsgáljuk a megtelepedés, a föld és uralkodás alapfogalmait, tekintetbe vesszük a hiedelmek, ősvallások és a Biblia kutatásának új eredményeit, majd újragondoljuk az ókor népeinek néptörténetét.
Jó okkal tehetjük ezt
éppen mi, hiszen pontosan ebbe a képbe illik a mi népünk (népeink) hagyománya is, melyet ősrégi rovásírásunk újabb dokumentumai is
alátámasztanak (lásd: Nagyszentmiklósi kincs rovásfeliratai), azt, hogy
IRÁNHONI rokonaink (őseink) hazája a RÉGI KELET.
(24) Világatlasz. Budapest, 1983.
(25) F. Altheim-R. Stiehl: Geschichtes Mittelasiens im Alterum.
Berlin, 1970.
(26) A. Nehring: Die Problematik der Indogermanenforschung. Darmstadt, 1968.
(27) Propylicn Weltgeschichte (XIII-XIV. köt.)
1974-75.
Laszló Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Budapest, 1961-71.
Ruzsinszky László: A ragozó ősnyelv
írásának világtörténete, 2001. ISBN 963 440 349 2