Babiloni pogány mítoszok, Kézai Képes Krónikája és a finnugor áltudomány
Götz László
Térjünk vissza ismét Fodor könyvéhez. „A Dél-Urál vidékén" című fejezetben (139-157. old.) a Kr. e. 500 körüli előmagyarság feltehető gazdasági, társadalmi és művelődési viszonyait tárgyalja. Megállapítja, hogy az ősmagyarok ebben az időben a szkita-szarmata műveltség területén éltek es életformájuk bizonyára nem sokban különbözött emezekétől. Sokat megőriztek a szkita-szarmata világ szellemi kincseiből is - írja - és például a csodaszarvas-monda vagy a sasábrázolások gyakorisága a honfoglaláskori magyar művészetben szkita hagyományok, amelyeket a magyarság több mint egy évezreden át megőrzött. Ezzel kapcsolatban idézi a csodaszarvas-monda Kézai-féle változatát, majd megjegyzi: „Kézai mester a Biblia szövegét is felhasználta, hiszen a magyarok ősapjának Ménrót óriást, Jáfet ivadékát tette meg." (154. old.)
Szeretnénk itt megragadni az alkalmat, hogy ezt a történelmi irodalmunkban immáron jó száz év óta kísértő, egyik szerzőtől a másikig kritikátlanul továbbgörgetett valótlanságot helyreigazítsuk. Röviden szólva: Kézai nem a Biblia szövegét használta fel „dicső ősök keresésére" - ahogy ezt szakirodalmunk Hunfalvy óta a legtöbb esetben előszeretettel hangsúlyozni szokta. Nézzük meg magukat a kérdéses szövegeket.
Genesis, 10. fej. 2., 3., 4. vers: „Jáfet fiai: Gómer, Magóg, Madai, Javan, Tubal, Mesek és Tirasz. Gómer fiai: Askenász, Rifát és
Togorma. Javan fiai: Elisa és Tarsis, a kittimek és dananimok." Genesis, 10. fej. 6. vers: „Kám fiai: Kus, Micrajim, Put és Kánaán." Genesis,
10. fej. 9. vers: „Kus nemzette Nimródot. Ez volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a szólás: »nagy vadász
az Úr előtt, mint Nimród«."
Genesis, 11. fej. 4. vers: „Azután így szóltak: »Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az
égig ér. Szerezzünk nevet magunknak és ne szóródjunk szét a földön«."
Kézai: „A vízözön után a kétszázegyedik évben, az
óriás Ménrót, a Jáfet véréből származó Thana fia, okulva a múlt veszedelmén, egész rokonságával együtt egy torony építésébe
kezdett, hogy ha esetleg a vízözön megismétlődnék, a toronyba menekülve elkerülhessék a bosszuló ítéletet."
„...Ménrót, az
óriás, a nyelvek összezavarodásának kezdete után Eviláth földjére költözött, amely vidéket az idő tájt Perzsiának neveztek..."
Mit láthatunk az idézetekből? Azt, hogy szó sem lehet arról, amennyiben Kézai a Biblia vonatkozó részét másolta volna ki,
hanem egyenesen ujjat merészelt húzni a Bibliával, amikor több olyan körülményt közölt, amelyek vagy nem találhatók meg a Bibliában, vagy
pedig egyenesen ellenkeznek annak állításaival.
Lényeges ellentét először is Ménrót (vagy: „Menproth" vagy
„Nemproth" - a szöveg korrupt) származtatása: a Bibliában Kám leszármazottja, Kézainál Jáfeté. Apja a Bibliában Kus, Kézainál Thana -
akinek neve a Bibliában elő sem fordul.
Ellenkezik Kézai a Bibliával abban is, hogy míg szerinte a bábeli tornyot azért építették, hogy
ha a vízözön megismétlődnék, arra menekülhessenek, addig a Biblia az emberek hírnévre, dicsőségre vágyódásával magyarázza a
toronyépítést.
Nem található meg a Bibliában a bábeli torony építésének időpontja, de az sem, hogy azt Nimród építtette volna.
Nem említi a Biblia azt sem, hogy Nimród később „Eviláth földjére" költözött, sőt mi több, ez a kifejezés sehol sem
található meg - más összefüggésben sem - a Bibliában.
Megemlítendő még az is, hogy Kézai következetesen „óriás"-nak („gygas")
nevezi Ménrótot, a Biblia pedig - éppoly következetesen „nagy vadász"-nak Nimródot. Ez az eltérés a legősibb hagyományok, a hősmondák, a
mitológia terére vezet el bennünket, mert arra vall, hogy Kézai egy önálló, nem bibliai megfogalmazású Nimród-hősmondakör ha gyományait
örökítette ránk. A mondabeli hősök vagy a mitológiai alakok állandó „díszítő jelzői"-nek (epitheton ornans) egyezéseiből, illetve
különbözőségeiből ugyanis igen nagy valószínűséggel következtethetünk a kérdéses mondák közös, illetve egymástól eltérő
forrásaira.
Ugyancsak önálló, de egyúttal a Bibliánál ősibb forrásra mutat a bábeli torony építésének megokolása is. A
mezopotámiai síkságon ugyanis a szumér toronytemplomok annak idején valóban menedékül is szolgáltak a Tigris, Eufrát gyakori áradásai
idején. E zikkurátok romjai még ma is szigetekként emelkednek ki a víztengerből a tavaszi áradások alatt. Ezzel szemben a Biblia szerkesztői
szemmel láthatóan már nem ismerték ezeket az ősi hagyományokat, hanem tudálékos magyarázatot kerestek.
Ezek lennének tehát a
tények.
Mármost mit gondoljunk egy olyan történelemtudományról, amelyik ezeket a világos, szembeszökő szövegeltéréseket, sőt ellentéteket
száz év múltán sem veszi észre? Ilyesmi egyszerűen elképzelhetetlen. Ezért más okokra kell gondolnunk.
Minden jel arra mutat, hogy itt
dogmával állunk szemben, amely szent és sérthetetlen. Felettébb erős a gyanúnk, hogy e hittételt Hunfalvy Pál pápa
uralkodása alatt fogadta el történészeink zsinata. Miután pedig Hunfalvyt és követőit időközben kanonizálták és a „polgári
pozitivista" történettudomány mártírjaként tisztelik őket (emlékezzünk Bartha kegyeletteljes szavaira), a dogma esetleges revíziójáról
természetesen szó sem lehet.
Hunfalvy azonban - bizonyíthatóan - főleg a Walhalla különböző indogermán istenségeinek (Schlözer,
Zeuss, Büdinger stb.) kinyilatkoztatásait adta csak tovább magyar híveinek, így e dogma gyökereit kétségkívül a 19. századi német
történettudományban kereshetjük. Ugyanott tehát, ahol a magyar nyelv és etnikum kizárólagosan finnugor származtatásának tétele is
megszületett.
Nem akarunk most belebonyolódni ezekbe a tudománytörténeti kérdésekbe, mert még futó áttekintésük is vaskos kötetet
igényelne.
Nézzük meg inkább, milyen eminens fontosságú összefüggésekre mutatott rá már 1898-ban, Krausz Sámuel „Nemzeti
krónikáink bibliai vonatkozásai" című értekezésében, Kézai állítólagos Biblia-kiollózásaival kapcsolatban.
Krausz kimutatta, hogy
Kézai nem a Bibliából, hanem babiloni pogány mítoszokból merített. A Biblia szerint Nimród nem Jáfet származéka, a pogány hagyományban
azonban igenis az. Sem a Bibliában, sem Hieronymus egyházatyánál nines meg az a részlet, hogy a bábeli toronyépítést Nimród kezdte volna
meg, de a pogány forrásokban ez hitelesen fellelhető. Berossos babiloni káld történetíró (Kr. e. 270 körül) például ezt annyira Kézaihoz
hasonlóan adja elő, hogy az összefüggés teljesen nyilvánvaló. Csupán a toronyépítés időpontjában tér el Kézaitól, 131 évet írván a
vízözön után, amely azonban Kézai 201 évével szemben nem jelent lényeges különbséget. A fősúly itt egyébként is magán az időpont
közlésén van, amely csak e két szerzőnél található meg. Berossos Nimróddal kapcsolatban sokat beszél a szkitákról is, sőt a Tanais
folyót is megemlíti (v. ö. Ménrót apjának, Thanának nevével Kézainál). Epiphanius egyházatya szerint „a hellének azt a Nemrotot tartják
Zoroaszternek, aki tovább költözvén a keleti területek felé, Baktriának alapítója lőn".
Ugyanezt írja Isidorus Hispalensis is.
Eviláthról tudnunk kell, hogy az ókorban volt kis- és nagy-Eviláth. Később ezt az országot Hunniának nevezték. Kosmas Indikopleustes Kr. u.
510 táján beutazta Dél-Arábiát, Abesszíniát és Indiát, s „Keresztény topográfia" című művében egy helyütt így ír: „India és
Hunnia, vagyis Eviláth." (Közbevetőleg emlékeztetünk arra, hogy Fiók Károly már 1895-ben kimutatta: Eviláth neve Kézainál az eftalita-hunok
nevét őrzi.) A pogány források tanúsága tehát az - fejezi be fejtegetéseit Krausz -, hogy Nimród volt a szkita vallás megalapítója, s ő a
szkita vidékek első királya is, éppúgy mint Asszíriáé.
Az Ószövetséggel kapcsolatban pedig tudnivaló, hogy sok elemet tartalmaz a
babiloni őskor nézetvilágából. Ily módon a Nimród-monda már eredetileg sem pusztán bibliai hagyományokat tükröz. - Eddig Krausz.
Magunk pedig megjegyezzük azt is, hogy az Ószövetség őstörténeti, teológiai, morális fejezeteiről, zsoltárairól, himnuszairól,
jelképes hasonlatairól, egyszóval mindazon részeiről, amelyek nem kifejezetten a Kr. e. I. évezred palesztinai héber államainak (Juda és
Izrael) történetével foglalkoznak, egyre-másra mutatja ki a kutatás, hogy szinte kivétel nélkül ősi szumér regék, mítoszok, kozmogóniai képzetek, vallási elképzelések, imák, példabeszédek egyszerű
átvételei, amelyek azonban csak másodlagosan, a babilóniak és a kánaáni őslakosság szumér tradícióinak közvetítése útján jutottak el
a héberekhez (Kramer: The Sumerians; u. a.: Die Wiege der Kultur; u. a.: Geschichte beginnt in Sumer; Schmökel: 1). Land Sumer).
Különösen
is ki kell emelnünk S. N. Kramer-nek, a jeruzsálemi egyetem szumerológusának e téren végzett alapvető munkásságát, aki
napjainkban az ősi szumér irodalom legelismertebb szakértője. Ő mutatta ki például - számos egyéb párhuzam mellett - azt is, hogyan került
bele a Bibliába az, hogy Isten Évát Ádám egyik bordájából alkotta meg. Ez nem egyéb - írja Kramer -, mint egy szójátékszerű
összecsengés hibás fordítása a szumér nyelvből. A szumérban ugyanis a „ti" („til") hangalakú ek jelnek egyrészt „borda, szilánk,
nyílhegy", másrészt pedig „lenni, létezni, élni, élet, foganni, életet adni, életre kelteni" jelentései vannak (The Sumerians).
Kramer
érvelését bővebben megtalálhatjuk Zakar András „A szumér hitvilág és a Biblia" című alapvető művében (48-49. old.), amelyben 4 szerző
kitűnő és részletes összefoglalást ad az egész kérdéskomplexumról,
Nimróddal kapcsolatban megemlítjük még, hogy a Biblia-kutatás
újabb felismerései szerint a Biblia szemléletében a héberek összes ellenségei Noé „rossz fia" - Kám - leszármazottjai közé kerültek,
így Nimród is, aki ugyanis nem más, mint a szemiták legnagyobb ősellensége Ninurta (vagy Nimurta, ill. Nimruda) a szumér
hadisten (l. Deimel: Akk - sum. Glossar). H. Schmökel „Das Land Sumer" című könyvében ismerteti a „König, böses Wetter, dessen Glanz
gewaltig ist..." (a király, a gonosz idő, amelynek fényessége roppant nagy) kezdetű 16 agyagtáblányi tankölteményt, amelyben Enlil fia,
Ninurta, a szumér kultúrhérosz vezet a szumérok állandó harcát a környező sivatagi és hegyvidéki barbár népek ellen (id. m. 150. old.)
Ezen adatok ismeretében bizony már egészen más szemmel kell néznünk Kézait, aki - kiigazítva a Bibliát! - világosan megmondja, hogy
Nimród (nála Ménrót vagy Nemproth) nem Kám leszármazottja volt. Igen jó forrásokra (l. Krausz véleményét Berossos és Kézai
egyezéseiről), vagy nagyon közismert, makacs és szívós eredethagyományokra kellett ugyanis támaszkodnia ahhoz, hogy a keresztény középkor
kellő közepén helyesbíteni merészelje a Bibliát, mert különben bajosan úszta volna meg ép bőrrel ezt az eretnekséget.
„Látjátok feleim szemetekkel": itt van a kutya eltemetve. Nem is kell túlságosan élénk fantázia annak elképzelésére, milyen osztatlan lelkesedést válthattak ki az ilyesféle perspektívák a száz év előtti, jórészt az eleve feltételezett indogermán kultúrprioritás szilárd módszertani alapján álló német történelemtudományban. E szemlélet tükrében már maga a gondolat is tűrhetetlen volt, hogy a rablóhordáknak kinevezett magyaroknak még a 13. században is a babiloni időkre visszanyúló eredethagyományaik lehettek. Sőt, ezek a hagyományok a jelek szerint olyan erősek voltak, hogy magával a Bibliával is konkurálni tudtak. Nem hisszük, hogy nagyot tévedünk, ha azt gyanítjuk, hogy hasonló meggondolások is közrejátszhattak középkori krónikáink leértékelésében.
Götz László: Keleten kél a nap. 334-339. 1994, Budapest, Püski Kiadó.