Barbárok-e a szkíták?
Pásztori-Kupán István
Bevezetés
Jelen tanulmány nem kizárólag a teológiában jártas olvasóközönséget óhajtja megcélozni, hanem azokat is, akiket a fenti téma akár történelmi, akár művelődési, netán érzelmi vagy más szempontból érdekel. Éppen ezért előre elnézést kérek azoktól, akik számára néhány magyarázó jegyzet (pl., hogy mi a Septuaginta) fölöslegesnek tűnik. Vallom, hogy a teológia nem azért sajátos tudomány, mert szükségszerűen kevesek számára hozzáférhető. Az ún. l'art pour l'art teológiát ugyanis nem sokra becsülöm. Annak a teológiának látom értelmét (és számomra annak van létjogosultsága), amely a valós életre tekintve érthető nyelven fogalmazza meg a maga mondanivalóját - Isten Igéjének fényében. Így tehát bocsássa meg nekem a teológus olvasó, hogy jelen munkámban időnként alapdolgokat is elmagyarázok, illetve a héber és görög szavakat fonetikus átírásban (is) közlöm.
Továbbá vallom azt is, hogy - bármennyire furcsán hangzik - a humor nem száműzhető a tudományból. Ahogy nemrég Az Út-ban megjelent cikkében Veress László[1] lelkipásztor kollégám rádöbbentett: a humor mellőzésével bizony mogorva lesz a teológus, de a történész vagy a nyelvész is. Charlie Chaplin filmjeiből tanulhatjuk meg például, hogy a humor nem öncélú, hanem a sajátos tartalmat, ha úgy tetszik: az üzenetet csupán egy másik, gyakorta könnyebben járható csatornán juttatja el a címzetthez. Azaz, egyáltalán nem a mosoly vagy a nevetés kiprovokálásán van a hangsúly a „tudományos humorban" sem. Egy dolog azonban fontos: Karinthy módján a humorban nem ismerek tréfát. A komoly kérdéseknek olykor humoros formában való megjelenítése (amely a maga helyén legtöbbször azt szolgálja, hogy a humoros képzettársítás révén a tényleg komoly tartalom a hallgatóban vagy az olvasóban jobban rögzülhessen) egyáltalán nem azonos azoknak nevetségessé tételével, mely korunk gyakori, a tömegközlésben naponta ismétlődő rákfenéje. Ha ugyanis valamit külsőleg nevetségessé teszek, akkor annak lényegét már nem kell magyarázzam: szinte „magától" hiteltelenül - legalábbis a felületes olvasó számára. Tehát ott fogok magamnak egy-két könnyedébb megjegyzést megengedni, ahol az a lényeg megértését és nem a más vélemény felületes bírálatát szolgálja. A tudományos humor ugyanis nem helyettesíti az alapos érvelést, csupán megerősítheti a már „komolyan" elhangzott valós érveket. Megválik, sikerül-e kinevelni azt az olvasótábort, aki egyrészt nem fogja a humort elvből tudománytalannak tartani, másrészt képes lesz különbséget tenni az effajta humor és pl. a hatásvadász nyegleség között. Miért ne lehetne ugyanis a „hilaritas" korunkban pl. a teológia szolgálóleánya („ancilla theologiae")? És hogy dogmatörténészként önmagamat meg ne hazudtoljam, a híres egyházatya neve azt jelenti: „a Poitiers-i vidám" (Hilarius).
A másik kérdés, melyet szintén a bevezetésben kell tisztáznom, az érvelés módjára és menetére vonatkozik. Az talán csak természetes - reményem szerint nemcsak a teológusok számára -, hogy teológiai érvet a Szentírásból lehet meríteni. Ha ez esetleg zavaró lenne, hadd fogalmazzak így: teológiai érvet lehet a Szentírásból meríteni. Na de történelmit? Nyelvit? Nyelvészetit? Műveltségre vonatkozót? Hát az ilyen és ehhez hasonló érveket már kevésbé fogadja el a korunk formális logikájának emlőin felnövekedett - vigyázat: nemcsak világi! - tudós. Nem is kísérelhetem meg annak a felvázolását, hogy milyen értelemben tartható létjogosultnak egyik vagy másik bibliai szöveg történelmi bizonyítékként való szerepeltetése, de annyit előrebocsáthatok, hogy a Szentírás korántsem olyan értelemben „szent könyv", hogy ezáltal teljesen elszakadna a valós élettől, a valós történelmi eseményektől. Sőt: nem egy esetben maga a Szentírás szolgáltatja az egyetlen valós történelmi adatot egy bizonyos korra, eseményre vonatkozóan - amelyet természetesen mindaddig nem fogad el a világi tudomány, amíg egy másik „hihetőbb" bizonyítékot nem társíthat hozzá.
Már látom a világi olvasó ráncolódó homlokát, de mielőtt sutba dobná ezt a tanulmányt, arra kérem, még egy bekezdés erejéig tiszteljen meg figyelmével. Arról szeretnék ugyanis egy-két szót ejteni, hogy a Biblia maga is tartalmaz, elbeszél valós történelmi eseményeket, de ezeket egy sajátos rendező elv alapján következetesen szelektálja. Azaz, a Biblia nem történelemkönyv, mert a hagyományos, úgymond „eseményhű" történetírás alapszabályainak részben ellentmond: pl. a történelmi elbeszélés során hajlandó kihagyni akár 450 évet is, ha ezalatt - céljának és szempontjainak megfelelően - semmi „érdemleges" nem történik.[2] És itt érkeztünk el a lényeghez: ami a történetíró számára érdemleges, az nem feltétlenül fontos a Biblia számára és fordítva. Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy a Biblia és a történetírás egyetlen ponton sem érintkezik egymással, sőt! Beszédes példáink vannak arra nézve is, hogy a Szentírás megőrzött egy valós történelmi eseményt, de mivel nem állt rendelkezésre egyéb bizonyíték, így félretették, s csak akkor vették elő ismét, amikor felbukkant a megerősítő, a korunk számára elfogadható bizonyíték. Az egyik ilyen történet a Dániel 5-ben szerepel, és a Belsazár híres lakomájáról szól. A történet szerint Belsazár, a káldeusok királya a Nabukodonozor által a jeruzsálemi templomból elhurcolt szent edényeket használja fejedelmi tivornyájához. A nagy borozgatás és az idegen istenek tisztelete közben író kéz tűnik fel a palota falán, de a feliratot senki nem tudja megfejteni. A királyné tanácsára Dánielt, a meghódított Júdából származó foglyok egyikét hívják elő, aki Isten segítségével meg is fejti az írást, mely azt jelenti: „megszámláltattál, megmérettettél, híjával találtattál, darabokra szaggattatol", azaz Isten büntetésül elveszi Belsazár országát és a médeknek és perzsáknak adja. Dániel - Belsazár ígéretének értelmében - harmadik ember lesz az országban, de a Biblia szerint Belsazárt még aznap éjjel megölték, és a méd Dárius foglalta el az országot.
Ezen a ponton csaptak le a történészek a Bibliára, mondván: az egész Belsazár-sztori kitaláció, mivel ebben az időszakban a káldeusok királya II. Nabonid volt. Belsazár nevű uralkodóról nincs tudomásunk. Az egész történet tehát nyilvánvalóan egy kedves zsidó mese, amit a fogságból visszatérők a maguk biztatására találtak ki - vagy valami hasonló. Ez a nézet a 20. század második feléig tartotta magát, amikor fordult a kocka. Felfedeztek ugyanis egy régészeti bizonyítékot (oszlopfeliratot), amely egyértelműen azt igazolta, hogy uralkodásának második szakaszában II. Nabonid a saját fiát, Belsazárt vette maga mellé társuralkodónak (ez különben nem volt rendkívüli ebben a korban). Tehát Belsazár, mint történelmi személy - bármennyire kínos, de... létezett. Igen ám, de ő csak a „kiskirály" volt, nem a nagy. Akkor miért nem beszél a Biblia Nabonidról, mint az igazi királyról? Azért, mert mint mondottuk, a Biblia szelektíven tárgyalja a történelmi eseményeket, de ez nem jelenti azt, hogy szükségszerűen megbízhatatlanok az adatai. Mivel a Belsazár falán jelent meg az írás, a Biblia nem foglalkozik Naboniddal - még akkor sem, ha a birodalom egésze fölött akkoriban ő volt a főkirály. De nem pontatlan a Biblia - és hogy mennyire nem az, azt éppen ez a nagyon későn felfedezett felirat igazolja. Ha elolvassuk a Dán. 6,16-ot és a Dán. 6,29-et, feltűnik valami, ami az illető oszlopfelirat felfedezése előtt élt írásmagyarázók agyát ugyancsak megdolgoztathatta. Arról van szó ugyanis, hogy a falon lévő írás megfejtésének jutalmául mind a két versben Belsazár az országos harmadik helyet ígéri és adja Dánielnek. Miért nem a másodikat? Azért, mert ő, Belsazár volt a második. Az apja, Nabonid, pedig az első. Így csak a harmadik helyet ajánlhatta Dánielnek. Ez ugyebár érthető - de csak a felirat felfedezése óta. Most megint joggal mordul rá a történész a Bibliára: micsoda nyomorult pancser volt a szerző, hát miért nem írta le, hogy Nabonid volt a király, Belsazár a társuralkodó, hogy értse a halandó történész is, hogy miért kell Dániel a harmadik legyen? Minden bántás nélkül: azért, mert a Biblia nem történelemleckét mond fel. Sem itt, sem másutt. Abból, hogy adatait szelektíven, az üzenet céljára koncentrálva és nem a históriai teljesség igényével közli, egyáltalán nem következik, hogy ezek az adatok egyben hiteltelenek is.
Arról pedig, hogy a történettudományi szempontból elfogadott, szabatos „világi történetírás" - akár az ó- akár a középkorban - mennyi megbízható vagy megbízhatatlan adatot hagyott reánk az emberiség múltjára vonatkozóan, hadd ne értekezzem ebben a rövid bevezetőben. Az egyiptomi hamisításoktól a középkoriakig a szakavatott hazudozás olyan arzenálját vonultatja fel a világi - tisztesség ne essék szólván: „megbízható, rendszeres és következetes" - történetírás, hogy ahhoz képest a Biblia egy-két „füllentése", ha egyáltalán van ilyen (és itt a teológust kérem nem megbotránkozni, ugyanis illusztrációról, nem értékítéletről van szó) valóban kismiska. De minden gúny nélkül: csak azért mert a Szentírás az emberiség egyötöde számára más üzenetet (is) hordoz, mint azt, hogy az ókori Keleten egyik-másik kis népnek vagy embernek milyen gondokkal kellett megküzdenie, ez még nem teszi ezt a könyvet történelmileg teljesen hiteltelenné. Hasonló módon, az ún. apokrif, azaz „rejtett" iratok, amelyek ugyan nem kerültek be az elfogadott bibliai könyvek sorába, attól még értékes történelmi-nyelvészeti-kortörténeti forrásoknak számítanak - és nemcsak a teológusok és a történészek számára.
Tovább nem megyek, hiszen mindez csupán bevezetés. Az érvelés során ugyanis találkozni fogunk olyan mozzanatokkal, amikor egy-egy bibliai személyre, helységnévre stb. történik hivatkozás - és nem pusztán „üzenet" jelleggel, hanem pl. történelmi, nyelvi vagy ehhez hasonló célzattal. Ebben a kis munkában - A tanú c. magyar film örökzöld Virág elvtársának mintájára - „nem nyitok vitát" arról, hogy mely bibliai szereplők egykori létezésének nagyobb vagy kisebb a történelmi valószínűsége, azt azonban hadd bocsássam előre, hogy korunk világi tudományai - pl. a nyelvészet - bibliai személyek neveit használja fel nyelvcsaládok azonosítására. Sém pl. a Noé fiaként szerepel a Szentírásban, és mindazon népek nyelveit, akik a bibliai leírás szerint Sémtől származnak, a nyelvtudomány - és nem(csak) a teológia! - sémi vagy sémita nyelveknek nevezi.[3] És nevezheti, mert ezek a nyelvek tényleg közös gyökérből nőttek ki. A sort helyszűke miatt megint nem folytatom.
A történettudomány mai állása szerint Ur, Uruk a legrégebbi emberi települések egyike. Hogy Tháré fia, Ábrám éppen onnan, Ur-Kaszdimból indult el, az most minket ne zavarjon. De az sem, hogy a város neve - a szó legfelsőbb szintjén - csak magyarul értelmezhető. Németül pl. csak „régit", „ősit" jelent, nyelvünkben viszont a legfelsőbb hatalom, személy - igen, az Úr - megjelölésére szolgál. De erről majd egy másik alkalommal. Ezúton viszont kötelességem köszönetet mondani Fórika Éva tanárnőnek, enyedi kollégámnak, hiszen nyelvünk mélységeit az ő írásainak és közös beszélgetéseinknek köszönhetően kezdtem ízlelgetni. Mert gyakorta történik, hogy az ember azért nem vesz észre valamit, mert túlontúl sokat foglalkozott már vele, illetve, hogy az illető terület szaktekintélyei mást mondottak. Csak a példa kedvéért: könnyen meglehet, hogy Kálvinból egészen másfajta reformátor lett volna, ha előzőleg nem jogot tanul, hanem egy 2x2m-es szerzetesi cellában Aquinoi Tamás Summája fölé hajolva naponta ötször megkorbácsolja magát. Ismét ne tessék ezt gúnynak venni. De bevezetésnek talán ennyi elég - vagy már sok is.