Az uráli-finnugor nyelvek genetikus nyelvcsaládi elméletének ellentmondásairól
Götz László
Amikor a 19. század derekán Hunfalvy Pál és Budenz József A. Schlözer göttingai iskolájának finnugor-magyar leszármaztatásai elképzelését magukévá tették és annak nyomdokain haladva megkezdték a magyar és a finnugor nyelvek széleskörű, részletes összehasonlítását, csakhamar kitűnt, hogy a magyar egyezések - pontosabban mondva párhuzamok - száma az egyes finnugor nyelvekben nagyon különböző. De hasonló volt a helyzet a finn nyelvek egymás közötti megfeleléseinél is. Ebből a jelenségből arra következtettek, hogy az egyes finnugor népek, népcsoportok szakaszonként váltak ki egy eleve feltételezett, egységesnek vélt ősnépből, illetve nyelveik fokozatosan különültek el egy - ugyancsak hipotetikus - közös ősnyelvtől.
Így született meg - szorosan a korabeli indogermán nyelvcsaládfa sémájához kötődve - az egységesnek gondolt „uráli" ősnép hipotézise a közös „uráli" nyelvcsaládi alapnyelv elképzelésével együtt, amelynek kialakulását Kr. e. 6000 körűire keltezik. Ezek az „uráliak" aztán, a nyelvcsaládi feltevés szerint, szétváltak volna, először a szűkebb értelemben vett „finnugorok"-ra és a szamojédokra. Ezt az elszakadást általában Kr. e. 4000 tájára vagy ennél valamivel korábbra, az 5. évezred második felébe helyezik. A szamojédok különválása után azzal számolnak, hogy az ún. „finnugor" ősnép még jó ideig együtt, illetve szorosan egymás mellett élt, s az egyes csoportok nyelvjárásai is többé-kevésbé azonosak voltak. Ezt a hipotetikus nyelvi állapotot „finnugor alapnyelv"-nek nevezik. Ez a „finnugor egység", a nyelvészek véleménye szerint, az idők folyamán egyes népcsoportok terjeszkedése, kisebb-nagyobb vándorlások következtében egyre lazábbá vált és kb. Kr. e. 2000 körül befejeződött a keleti törzsek, az ún. „ugorok" teljes elkülönülése a „finn-permi" csoporttól, amely utóbbi részleg a későbbi időben maga is „balti-finn", „volgai-finn" és „permi" alcsoportra oszlott. A kivált „ugor" ősnép pedig - a séma szerint - ismét tetemes ideig, kb. 1000 évig az ún. "ugor egység"-et alkotta volna, megint csak közös „ugor" alapnyelvvel. Ezen „ugor egység" felbomlását a finnugrisztika kb. Kr. e. 1000-re, esetleg valamivel későbbre, a Kr. e. 1. évezred első felébe keltezi, amikor is az ún. „előmagyarok" elszakadtak volna a többi „ugor"-tól, azaz a voguloktól és az osztjákoktól, akiket közös néven „obi-ugorok"-nak neveznek (mindezt l. pl. Hajdú, 1975, 35-38. old.).
Ezek bizony meglehetősen imponáló, de egyben igen meghökkentő időrendi adatok is, különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy az uráli-finnugor nyelvcsaládba sorolt nyelveknek - a magyaron kívül, amely Bíborban született Konstantin bizánci császár „A birodalom kormányzásáról" című művében fennmaradt törzsnevek, személynevek és az „Etelköz" szó segítségével még legalább a Kx u. 940-es évekig visszamenőleg dokumentálható, hosszabb szövegei pedig már a 12. század vége óta ismeretesek - gyakorlatilag nincsenek nyelvemlékeik. A finn nyelv első összefüggő emlékei a 16. századból származnak, a többi finnugor nyelvről pedig jobbára csak a 18-19. század óta vannak adataink. Ehhez járul még, hogy a finn nyelv nyelvemlékei megjelenése óta gyakorlatilag semmit sem változott (l. pl. Dencker, 1968, 5. old.), a többi finnugor nyelv pedig csak annyiban változott, hogy nem egynél közülük az eloroszosodás többé-kevésbé előrehaladott állapota figyelhető meg, amire a legcsattanósabb példa Munkácsi Bernát esete, aki 1888-1889-es vogul-osztják kutatóútján már semmi hasznát sem vette Reguly 1843-ban összeállított szójegyzékének, mert az obi-ugorok alig 45 év múlva már egészen másképpen ejtették ki a szavakat (l. Munkácsi úti beszámolóját az Ethnographia I. évfolyamában, 1890-ben). Ami pedig a magyar nyelv 700-800 vagy akár 1000 éves emlékeit illeti, ezekben sem található egyetlen egy, „hangeltolódás"-ként értékelhető mássalhangzó-változás sem, amely mássalhangzó eltolódások pedig a modern európai nyelvtudományban a 19. század derekától kezdve, a Grimm-féle „hangtörvények" és „szabályos hangváltozások" axiómájának bevezetése óta, mindenféle nyelvhasonlítási vizsgálatnál és az ún. „nyelvcsaládi alapnyelvek" hangállományainak nyelvészeti úton való visszakövetkeztetésénél a legfontosabb és elengedhetetlen módszertani előfeltételt alkotják.
Ilyen körülmények között az elfogulatlan kívülálló szemlélő számra érthetetlen, hogyan is jutott a finnugrisztika az előbb felsorolt fantasztikus nyelvcsaládi időrendi keltezésekhez, hiszen nyelvemlékekben adatolható hangváltozások teljes hiányában az égvilágon semmiféle belső (azaz nyelvcsaládon belüli) „fogódzó" sem áll a finnugor nyelvészet rendelkezésére, amelynek segítségével valamilyen nyelvcsaládi időrendet lehetne felállítani.
Így tehát a finnugrisztika számára nem maradt más hátra, mint hogy a finnugor nyelvcsaládon kívül álló, közvetett összefüggések felhasználása segítségével kísérelje meg kikövetkeztetni a feltételezett uráli-finnugor nyelvcsalád időrendjét. Ehhez a meglehetősen bizonytalan módszertani alapon álló művelethez bizonyos, az indogermán és a finnugor nyelvekben közösen előforduló szavakat használtak fel, mégpedig a következőképpen. Ismeretes, hogy az indogermán és a finnugor nyelvekben egy sor olyan azonos jelentésű és párhuzamos hangalakú szó található, amelyek igen sok finnugor nyelvben, s ugyanakkor az indogermán nyelvek több ágazatában, főleg az indo-iráni nyelvekben is előfordulnak. Ezekről a szavakról az indogermanisztika még a 19. század derekán megállapította, hogy részben az indogermán nyelvek indo-iráni ágazatának alapnyelvébe tartoznak, részben pedig a már különvált ősiráni alapnyelvbe és a finnugor nyelvekben csakis indo-iráni vagy ősiráni eredetű kölcsönszavak lehetnek (a fordított kölcsönzés esetleges lehetősége meg sem fordult az akkori indogermanisztika képviselőinek észjárásában). Mivel pedig - amint már említettük is - ezek a szavak a finnugor nyelvek nagy részében megtalálhatók, a finnugor nyelvészek úgy okoskodtak, hogy a kérdéses szavak kölcsönzésének a finnugor alapnyelv korában kellet bekövetkeznie. így azután arra a következtetésre jutottak, hogy a finnugor alapnyelv nagyjából egykorú lehetett az indogermán nyelvek indo-iráni, illetve ősiráni alapnyelvi fokozatival, amelyeket a 19. századi indogermanisztika annak idején nagyjából Kr. e. 4000 és 2000 közé keltezett. Ily módon került azután a „finnugor egység", vagyis a „finnugor alapnyelv" kora is kb. Kr. e. 4000 és 2000 közé, kizárólag a most vázolt felettébb bonyolult és teljesen bizonyíthatatlan okoskodások következtében.
Másrészt pedig ugyancsak ezeknek a közösen előforduló indo-iráni - ősiráni és finnugor szavaknak egyfelől az indogermanisztika által nyelvészetileg rekonstruált indo-iráni, illetve ősiráni alapnyelvi hangalakjai, másfelől pedig a mai finnugor nyelvekben előforduló hangalakjai és ezek egymáshoz való viszonyulásai szolgáltak a finnugor összehasonlító nyelvészet számára - saját nyelvcsaládi nyelvemlékek teljes hiányában - egyedüli alapul ahhoz, hogy felépítse rájuk az eleve feltételezett uráli-finnugor nyelvcsalád ún. „hangtörténetét", azaz a hangtörvényes nyelvészet által időbelileg egymás után kényszerítő módon bekövetkezőknek tartott „hangváltozások" - „hangeltolódások" - egymásutánját (l. pl. Harmatta, 1977).
Következésképpen a finnugrisztikának az uráli-finnugor nyelvcsalád időrendjéről, szétágazódásáról és a finnugor nyelvek időbelileg szemlélt „szabályos hangváltozásai"-ról vallott elképzelései - történelmi adatok és nyelv emlékek teljes hiányában - kizárólag ezeknek a fent említett, az indogermán nyelvekből a finnugor alapnyelvbe állítólag átvett jövevényszavaknak az indogermán nyelvcsaládon belüli mindenkori kormeghatározásaira és ún. „hangtanára" épülnek, pontosabban mondva azokra a hipotetikus indo-iráni és ősiráni alapnyelvi hangalakokra, amelyeket az indogermanisztika a hangtörvényes nyelvi rekonstrukciók módszerével kikövetkeztetett.
Magyarán mondva ez azt jelenti - és erre a tényre különösen nem - szaknyelvész olvasóink tájékoztatása érdekében igen nagy nyomatékkal külön is rá kell mutatnunk -, hogy az uráli-finnugor nyelvek időrendi adatainak, hangváltozásainak, történeti kapcsolatainak tisztázása - éppenséggel a finnugrisztika előbb vázolt módszereinek értelmében - lehetetlen az indogermán nyelvek kialakulásának, nyelvcsaládi időrendjének, hangtörténetének és történelmi összefüggéseinek alapos vizsgálata és megvilágítása nélkül. Hiszen a finnugor nyelvek feltételezett egykori egységének, majd szétválásának magyarázatára felállított egész időrendi konstrukció hitele - beleértve ebbe még a finnugor nyelvekben feltételezett szabályos hangváltozások időbeli egymásutánjáról vallott „hangfejlődési" nézeteket is, amelyek mindettől elválaszthatatlanok - végeredményben azon múlik, volt-e valaha egyáltalán közös indogermán alapnyelv s ha volt, mikor létezett ez az ősnyelv?
Röviden szólva tehát: a fent említett indo-iráni és ősiráni alapnyelvi szavak nyelvészetileg visszakövetkeztetett hangalakjainak valóságértékével, illetve a 19. századi indogemianisztika nyelvcsaládfa-elméletének helytállóságával vagy megdőltével, valamint a közös indogermán ősnyelvi fokozatok egykori létével vagy nemlétével áll vagy bukik az uráli-finnugor nyelvcsalád időrendje, de éppúgy maguk az „uráli", a „finnugor" és az „ugor" alapnyelvi fokozatok is. Azaz, a finnugor nyelvészetet éppenséggel saját módszertani alaptézísei kötik eltéphetetlen szálakkal az indogermanisztikai kutatások mindenkori állásához.
Mindebből pedig az következik, hogy a finnugrisztika számára parancsoló módszertani szükségszerűséget jelent, hogy az indogermán nyelv- és őstörténetkutatásban bekövetkezett mindennemű változásra, az esetleges újabb felismerésekre, vagy a korábbi vizsgálati módszereknél alaposabban kidolgozott és ésszerűbb módszertani irányelvekre a legérzékenyebben reagáljon: velük a maga hagyományos nyelvcsaládi, nyelvfejlődési, őstörténeti elképzeléseit haladéktalanul összevesse, a belőlük adódó megfelelő konzekvenciákat levonja, s a szükségesnek mutatkozó korrekciókat saját szakterületén belül késedelem nélkül elvégezze.
Nos, a „Keleten kél a nap" köteteiben már ismételten bemutattuk (l. főleg „Boncold csak nyelvész!", 15-45. old), hogy a modern indogermanisztikában 1945. óta mindinkább előtérbe került a zseniális orosz indogermanista nyelvtudós, N. S. Trubeckoj herceg elmélete az indogermán nyelvek areális nyelvkiegyenlítődések útján való kialakulásáról, amely tézis az utóbbi fél évszázad régészeti kutatásaink eredményeivel is messzemenően összhangban áll. Ezen elmélet szerint az indogermán nyelvek nem alkotnak genetikus, azaz leszármazásbeli rokonságban álló nyelvcsaládot, hanem több, eredetileg különféle nyelveken beszélő népcsoport nyelvei között hosszantartó szomszédsági kapcsolatok révén lassanként közös nyelvi elemek, ún. „izogloszá"-k alakultak ki, amelyek végül egy többé-kevésbé közérthető összekötő nyelv - „lingua franca" - kifejlődéséhez vezettek (l. Trubetzkoy, 1939). Majd kisebb-nagyobb vándorlások révén a kapcsolatok meglazultak vagy esetleg teljesen meg is szakadtak, aminek következtében ezután az egyes népcsoportok nyelve is egymástól eltérő irányban fejlődött. Ily módon alakultak ki - Trubeckoj és követői szerint - a különböző, egymás között több-kevesebb rokon vonást tartalmazó egyedi indogermán nyelvek.
És éppen e ponton jelentkezik a finnugor nyelvcsaládi elmélet egyik igen lényeges belső módszertani ellentmondása. A finnugrisztika ugyanis az indogermán nyelvtudománynak ezt az egyre erősebbé váló areális irányzatát teljes mértékben ignorálja, egyszerűen nem vesz róla tudomást, holott előbb láttuk, hogy a finnugrista nyelvészek az egész finnugor nyelvesaládi hipotézist, a finnugor „hangtörténet"-tel együtt egykor valósággal ráakasztották az indogermanisztika 19. századi nyelvcsaládfa-elméletére és hangtanára, azaz a finnugrisziika számára elsőrangú alapvető elvi-módszertani követelmény lenne, hogy az indogermanisztika areális nyelvkiegyenlítődési tézisét a legkomolyabban megvizsgálja és a maga finnugor nyelvcsaládi elméletét, valamint annak „hangtörténetét" ezzel az új teóriával összhangba hozza. A tényleges helyzet azonban e téren úgy fest, hogy míg az areális szemléletű indogermanisztika az indogermán nyelvek kialakulásának legkorábbi kezdeteit a Kr.e. 3/2. évezred fordulója tájára keltezi (l. pl. Nehring, 1954), addig a magyar akadémiai tudományosság legnevesebb indogermanistája, az iranológus Harmatta János még 1977-ben is Kr. e. 5000 tájára keltezi az ősiráni nyelv kialakulását (l. Harmatta, 1977). Felettébb jellemző ezzel kapcsolatban az is, hogy Harmattá ezen keltezését M. Gimbutas ún. „kurgán teóriájára" való hivatkozással és annak némi módosításával (mellesleg megjegyezve még Gimbutas fantasztikus keltezéseit is túlszárnyalva) véli alátámaszthatni, azon teóriával, amelyet pl. a neves magyar ősrégész, Makkay János így jellemez: „A Vinca-kultúra Balkánról kiinduló korai műveltség és írásterjesztö hódító útjában nem nehéz felismerni a kiindulópontot: Renfrew és Gimbutas alapvető tényeket semmibe vevő elméleteit az önálló európai civilizáció kibontakozásáról a Kr. e. 6. évezredtől." (1. Makkay 1990, 120. old. kiemelés tőlünk). Megjegyezzük ehhez, hogy Gimbutas „pán-kurgán" elméletét már tíz évvel ezelőtt „Boncold csak nyelvész!" című kötetünk 50-61. oldalán részletesen bemutattuk és megállapítottuk róla, hogy szöges ellentétben áll az ismert régészeti tényekkel.
A fentiekkel kapcsolatos a finnugor nyelvészet következő belső ellentmondása is, ami abban áll, hogy nyelvtudományunk még mindig a 19. században egyedül érvényesnek tekintett genetikus nyelvcsaládi elképzelések kategóriáiban gondolkozik és a magyar nyelv finnugor rokonsága és finnugor eredete közé automatikusan egyenlőségjelet tesz, holott - amint éppen láttuk - nyelvrokonságok más viszonylatokban is felléphetnek, nem egyedül genetikus, azaz leszármazásbeli alapon.
Feltétlenül ki szeretnénk emelni ebben a vonatkozásban azt, hogy nyelvünk rokonsági kapcsolatait a finnugor nyelvekkel egy pillanatig sem akarjuk kétségbe vonni, hanem csupán a magyar nyelv és a magyar nép finnugor eredetének elképzelését utasítjuk vissza, mivel ez a hipotézis teljességgel a légből kapott és az égvilágon semmiféle konkrét bizonyítéka nincs - vannak viszont szép számmal olyan adatok, amelyek nyelvünk és népünk finnugor eredetét egyenesen kizárják.
A finnugrisztíka következő módszertani ellentmondása a feltételezett uráli, finnugor és ugor alapnyelvi fokozatok egykori hangalakjainak nyelvészeti visszakövetkeztetése terén jelentkezik, amelynél nyelvészeink - saját állításuk szerint - az egész nemzetközi nyelvtudományban egyedül tudományosnak tekintett és általánosan használatos ún. „hangtörvényes", „szabályos hangváltozásos" rekonstrukciós módszert alkalmazzák. Tudnivaló, hogy ez a rekonstrukciós módszer abban áll, hogy a vizsgált nyelvcsalád különböző nyelveiből összegyűjtik a nyelvemlékekben található azonos jelentésű szavak hangalakjait és ezen hangalakok legrégebbről adatolt változataiból rekonstruálják az illető szó feltehető alapnyelvi hangalakját.
No már most, nézzük meg kissé közelebbről, hogyan alkalmazza a finnugrisztika a gyakorlatban ezt a „szabályos hangváltozásos" rekonstrukciós módszert az uráli, a finnugor és az ugor alapnyelvi fokozatok szavainak visszakövetkeztetésénél, hiszen már tudjuk, hogy az egész módszer alapvető előfeltétele, azaz a nyelvemlékekben adatolt régi hangalakokból való kiindulás követelménye a finnugor nyelvek esetében megvalósíthatatlan igyekezet, mert e nyelvek semmiféle olyan nyelvemlékkel sem rendelkeznek, ahol akár csak egyetlen mássalhangzó-eltolódás is adatolható lenne. Mit tesz tehát a fmnugrisztika ebben a kínos kényszerhelyzetben? Nem mást, mint hogy egyszerűen összeszámlálja a különböző finnugor nyelvek azonos jelentésű szavainak mai hangalakjait és azt a hangalakot tekinti ősi, uráli, finnugor vagy ugor alapnyelvi hangalaknak, amelyik a legtöbb mai finnugor nyelvben előfordul. így pl. mivel a magyar „fej" szó az összes többi finnugor nyelvben „p" hanggal kezdődik, eleve ezt a „p"-t teszik meg ősnyelvi alaphangnak. Holott ezzel a gyakorlattal valósággal fejtetőre állítják a „szabályos hangváltozásos" ősnyelvi rekonstrukciós módszer azon előbb vázolt alapvető módszertani elvét, hogy mindig a lehető legrégibb nyelvemlékekben adatolható hangalakok tekintendők az illető szó alapnyelvi hangalakjának. A nyelvemlékbeli helyzet ugyanis a magyar „fej" szó esetében úgy fest, hogy az „f'-es magyar hangalakok tekintendők az illető szó alapnyelvi hangalakjának. A nyelvemlékbeli helyzet ugyanis a magyar „fej" szó esetében úgy fest, hogy az „f'-es magyar hangalak már 1055-ben adatolt (a tihanyi apátság alapítólevelében), míg a többi finnugor nyelv „fej" jelentésű szavainak „p" hanggal kezdődő változatait csak a 16. vagy a 18-19. századból ismerjük.
Ennek ellenére azonban a fmnugrisztika mintegy magától értetődően az északi finnugor nyelvek „p" kezdőhangjait nevezi ki a „fej" szó ősi alapnyelvi hanglakjának, s a fél évezreddel korábbról adatolt magyar „f' kezdőhangra ügyet sem vet. így van ez számos más esetben is, nem csak a „p" és az „f' hangok viszonyánál, hanem ugyanúgy a „k" és a „h" hang vonatkozásában is. Ennek a gyakorlatnak keletkezésénél egészen nyilvánvalóan az indogermanisztika legparádésabb hangfejlődési szabálya, a latin és a germán nyelvekben gyakran előforduló ún. „piscis-Fisch viszony" bábáskodott, ami azt jelenti, hogy a régebbről adatolható latin „p" kezdőhangú szavaknak a germán nyelvekben sokszor „f' kezdőhang felel meg. Az a vélekedés, hogy a „p" hangalakok régebbiek az „f' kezdöhangoknál, e „piscis-Fisch viszony" következtében már a múlt század közepe óta az egyik legalapvetőbb „hangtörténeti" szabályszerűségnek számit a nemzetközi nyelvhasonlításban. Kétségkívül emiatt nem tűnt fel a kívülálló külföldi nyelvészeknek a finnugrisztika turpissága, amikor az „f' kezdőhangú magyar szavakat sorozatosan a „p" kezdőhangú északi finnugor szavak későbbi fejleményeinek értékelte.
De ettől függetlenül is, ezen eljárás képtelenségét teljesen ad abszurdum viszi az a mintegy „melléktermék"-ként jelentkező, de az alkalmazott módszerből szükségszerűen következő lehetetlen állapot, hogy az ily módon rekonstruált uráli, finnugor és ugor alapnyelvi szavak mássalhangzói gyakorlatilag minden esetben megegyeznek az északi finnugor nyelvek megfelelő mai szavainak mássalhangzóival, azaz magyarán mondva a finnugor nyelvészet ősnyelvi rekonstrukcióinak értelmében gyakorlatilag egyetlen egy északi finnugor nyelvben sem lettek volna hangeltolódások, vagyis ún. „hangfejlődés", hanem mindegyikben még 4000 (ugor alapnyelv feltételezett kora), 6000 (a finnugor alapnyelv kora), sőt 8000 (az uráli alapnyelv kora) év múltán is ugyanazok a mássalhangzók lennének használatában, mint az említett alapnyelvek korszakaiban hosszú évezredekkel ezelőtt. Holott mindenféle „hangtörvényes", „szabályos hangváltozásos" nyelvhasonlítási módszer alapvető axiómája éppenséggel az a szilárd meggyőződés, hogy a szavak mássalhangzói az idők folyamán kérlelhetetlen szükségszerűséggel szabályosan megváltoznak.
Ehhez járul még, hogy a nyelvemlékek fent vázolt megoszlásán kívül az ún. finnugor nyelvcsalád demográfiai adatai is amellett szólnak, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba sorolt egyéb nyelvekhez viszonyítva megkülönböztetett helyzetet foglal el. A magyarul beszélők száma ugyanis kb. 15-16 millióra tehető, amely mennyiség az uráli-finnugor népek összlétszámának mintegy 2/3-át jelenti, és ráadásul - Európában szinte egyedülálló módon - gyakorlatilag nyelvjárások nélküli egységes nyelvi tömböt képez, míg az összesen kb. 8 milliónyi többi finnugor népecske 16 önálló nyelvre és ezeken belül több mint 50 - legnagyobbrészt egymástól igen erősen eltérő - nyelvjárásra oszlik. így pl. a kb. 6000-nyi vogul négy, egymástól annyira különböző dialektust használ, hogy alig-alig értik meg egymást. A kb. 20.000 ember által beszélt osztják pedig három fő nyelvjáráson kívül összesen 7-8 kisebb dialektusra oszlik, amelyek szintén az érthetetlenségig elütnek egymástól (l. Antal-Csongor-Fodor, 1970, 120. old.).
A fent bemutatott eljárás igazolására - hogy ugyanis a „fej" és egyéb szavak eseteiben az északi finnugor nyelvek „p" kezdőhangjait
tekintik ősinek - a finnugristák általában azzal szoktak érvelni, hogy mivel a finnugor nyelvek túlnyomó többségében az ilyen típusú
szavakban „p" kezdőhang található, így kézenfekvő, hogy a többség őrzi az eredeti ősi hangalakot. Igen ám, de mit akarnak itt azzal
mondani, hogy a „többség" őrzi az eredeti hangalakot? - Hiszen éppen most láttuk, hogy az összes többi finnugor nép létszáma a magyarul
beszélők számának csupán mintegy felére rúg, tehát ha egyedül csak a magyarban található is e szavakban „f' kezdőhang, ez már
önmagában véve az összes, finnugor nyelveken beszélő emberek létszámának kétszerese!
Másrészt pedig nyelvészeink e téren gyakran úgy is érvelnek, hogy a vogulok, osztjákok és az egyéb elmaradott finnugor népecskék éppenséggel kezdetleges életmódjuk, fejletlen társadalmi viszonyaik következtében sokkal hívebben megőrizték a szavak ősi hangalakjait, mint a sok idegen hatásnak kitett, a történelem viharaiban többszörösen meghányt, vetett magyarok.
Ezen - a finnugor nyelvészet által feltételezett - állítólagos nyelvi konzervativizmus tézisének margójára ismét feltétlenül utalnunk kell Munkácsi Bernát már fentebb említett esetére, aki saját maga vallotta be, hogy 1888-1889-es vogul-osztják tanulmányútján semmi hasznát sem vette Reguly 1843-ból származó szójegyzékének, mert a vogulok nyelve 45 év alatt az érthetetlenségig megváltozott. Joggal megkérdezhetjük tehát: milyen bizonyító erejük van ilyen körülmények között azon 19. századi obi-ugor szavak hangalakjainak a 4000, 6000 és 8000 évesnek gondolt ugor, finnugor és uráli alapnyelvi szavak nyelvészeti rekonstrukciójánál, amelyekre a finnugor nyelvészek - a magyar nyelv nagyfokú ignorálásával párhuzamosan - legfőképpen alapozzák a hipotetikus nyelvcsaládi alapnyelvi fokozatok hangalakjainak évezredekre való visszakövetkeztetését? A felelet csakis az lehet, hogy az említett körülmények következtében az obi-ugorok nyelveinek mai vagy 19. századi szavai mindenféle ősnyelvi hangalaki rekonstrukcióra teljességgel alkalmatlanok és ilyesmire való felhasználásuk módszertani abszurdumnak nevezhető.
De ettől eltekintve is, a magyar nyelv és etnikum 2/3-os túlnyomó számbeli többségét, nyelvemlékeink több mint fél évezredes prioritását, valamint népünknek a finnugor népek közül egyedülállóan kimagasló társadalmi, politikai és művelődési viszonyait tekintetbe véve, egy magát tudományosnak, módszeresnek tartó, sőt a csalhatatlanság igényével fellépő nyelvészeti iskolának semmi esetre sem szabadott volna a finnugor nyelvek rokonsági viszonyainak kutatásánál a magyar nyelvet oly mértékben mellőznie, mint ahogy ez történt, illetve történik még ma is, ide s tova már másfél évszázad óta. Az adott körülmények által meghatározott helyzetben egyedül a magyar nyelvből kiindulva lehetett volna valóban módszeres nyelvhasonlítást művelni, a feltételezett ősi nyelvi állapotot - illetve állapotokat - megközelíteni. Éppúgy, amint pl. az indogermanisztika sem a mai cigányra, az albánra és az afgánra építette fel nyelvcsaládi és nyelvfejlődési elméletét, hanem a legrégibb nyelvemlékekkel, ősi kultúrákkal rendelkező és nagy számú népességek által beszélt óind, óperzsa, ógörög és latin nyelvre.
A finnugrisztika viszont legelső sorban a kulturálisan legalacsonyabb fokon
álló, de számarányukat tekintve is csak elenyésző mennyiségeket képviselő töredéknépecskék nyelveire alapozta hipotetikus
nyelvcsaládfáját. Olyan nyelvekre, amelyeknek legrégibb nyelvemlékei jórészt alig 200-250 évre nyúlnak csak vissza. Ráadásul ezek a
népszilánkok a 19. század második felében, a rendszeres
nyelvhasonlító vizsgálatok és az anyaggyűjtés nagyobb mérvű megindulásakor
már az eloroszosodás többé-kevésbé előrehaladott állapotában leiedzettek (l. Pápai, 1890, de vö. Munkácsi Bernát fent ismertetett
tapasztalatával is Reguly 45 évvel korábbi vogul szójegyzéke használhatatlanságáról 1888-89-ben).
Mindezen eddigfelsorolt belső ellentmondásokon felül azonban még az embertan is egyértelműen cáfolja az itn. uráli-finnugor nyelvcsalád egykori létezését. Már a 19. század vége óta ismeretes ugyanis - és pl. Nagy Géza már 1894-ben nyomatékosan rá is mutatott (l. Nagy, 1894) -, hogy az obi-ugorok, akiket a finnugor nyelvészet mind a mai napig „legközelebbi nyelvrokonaink"-ként tart számban - bevallottan vagy hallgatólagosan - sőt etnikailag is tőlük származtatja a magyar népet, paleo-szibiríd-mongolid-öseuropid keveréknépek, s antropológiailag úgyszólván semmi közük sincs - nemcsak a magyarsághoz, de a többi finnugor néphez sem (l. pl. László 1981, 20. old.). Ilyen körülmények között viszont biológiailag abszurd dolog olyan „ugor" ősnépi és ősnyelvi közösségről beszélni - amint a finnugrisztika teszi -, amelybe a magyarság elődei is beletartoztak volna. Ez az embertani tény kényszerítően arra vall, hogy azoknak a finnugor nyelvészeknek van igazuk, akik már régóta azt állítják, hogy a vogulok és az osztjákok - hasonlóan a íappokhoz - eredetileg nem finnugor nyelven beszéltek, ha nem csak meglehetősen késői időben vették át finnugor szomszédaiktól mai nyelvüket (l. pl. Setala, 1916. - ismertetve Trócsányi. Ethnographia 1916; valamint Ránk, 1968).
De mindezzel még nem merítettük ki a finnugor nyelvészet belső ellentmondásait. Ide tartozik az is, hogy a finnugrisztika nem veszi figyelembe a magyarság és a legtöbb finnugor népecske közötti hatalmas kultúrkülonbséget sem, hanem eleve feltételezi, hogy mindazon magyar szavak, amelyeknek a többi finnugor nyelvben nincs megfelelésük, csakis idegen nyelvekből származó kölcsönszavak lehetnek a magyarban. E tézis következménye egyfelől az lett, hogy nyelvészetünk teljesen hamis képet festett a honfoglalás kora és az azt közvetlenül megelőző időszak magyarságának művelődési viszonyairól és nyelvéről, mivel mindezeket elsősorban a vogulok, osztjákok még a 19. században is halász-vadász jókon álló kultúrájához mérték. Másfelől pedig a történelmietlen szemléletmód ahhoz vezetett, hogy a finnugor nyelvészet gyakorlatilag minden olyan magyar szót, amelynek nem volt megfelelése a finnugor nyelvekben - de legfőképpen az obiugorok nyelveiben, mivel ezek tudvalévően legközelebbi nyelvrokonaink - a szó szoros értelmében dobra ütött, eleve feltételezve mindezen szavainkról, hogy csakis valamilyen idegen nyelvből átvett jövevényszavak lehetnek. Így azután a környező népek nyelvészei szabadon válogathattak ezen gazdátlan magyar szavak között. Nem is hagyták kihasználatlanul ezt a kitűnő alkalmat saját népeik egykori kulturális állapotának a lehető legkedvezőbb beállítására és csakhamar száz- és százszámra nyilvánították ezeket a szavainkat ilyen vagy olyan eredetű kölcsönszavakká, amelyeket a barbárság legalsó fokán álló honfoglalás kori magyarság a környező sokkalta kulturáltabb népektől állítólag átvett.
Végül pedig - de nem utolsó sorban - feltétlenül meg kell említenünk az urálifinnugor genetikus nyelvcsaládi hipotézis azon - talán legfontosabb - belső ellentmondását, amely tulajdonképpen nem is annyira ellentmondás, hanem sokkal inkább egyenesen az egész koncepciót kizáró tény. Ez pedig abban áll, hogy a finnugor nyelvészet az uráli ősnép és alapnyelv kialakulását Kr.e. 6000 tájára keltezi és a Káma-Urál vidékére lokalizálja, holott abban a térségben a régészet megállapítása szerint Kr.e. 4000 előtt még nem éltek emberek (l. László, 1964). Ahol pedig nincs ember, ott kézenfekvő módon őshaza sem lehet.
De nem sokkal jobb a helyzet az ún. „finnugor" ősnép és alapnyelv esetében sem. A finnugor együttélés és nyelvközösség idejét ugyanis - amint már említettük - a fmnugrisztika kb. Kr.e. 4000 és 2000 közé keltezi és helyét szintén a Káma-Urál vidékére teszi. Nos, ebben az időszakban éltek ugyan már emberek a Káma-Urál térségében, de ezek még csak halász-vadász-gyűjtögető fokon álltak, s ennek a gazdasági szintnek megfelelően a népesség száma rendkívül alacsony volt: ismeretes, hogy halász-vadász viszonyok között a népsűrűség csak 0,01- 0,09/km2 között mozoghat, az adott terület ökológiai adottságaitól függően. szemléltető példát véve ez azt jelenti, hogy a mai Magyarország kb. 93.000 krrres területének megfelelő térségben csak mintegy 930-8370 halász-vadász talál magának megélhetést.
Nem kell különösképpen bizonyítanunk, hogy ilyen alacsony népsűrűség mellett sem nyelvcsaládi ősnépek, sem pedig alapnyelvek kialakulásáról nem lehet beszélni, mert egyszerűen hiányzik az ilyesmihez elengedhetetlenül szükséges kompakt népesség.
Így tehát arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy a finnugrisztika „uráli" ős népe és alapnyelvi fokozata mindenestől a mesék világába tartozik, a „finnugor" ősnép és alapnyelv egykori létezése pedig - igen enyhén szólva - olyan valószínűtlen, hogy semmi esetre sem lehet rá egy nyelvcsaládi elméletet alapozni. Ami viszont az „ ugor " ösnépet és alapnyelvi fokozatot illeti, a finn-ugor nyelvcsaládi hipotézis ezen vetülete egyszerűen azon bukik meg, hogy az „ugor" ősnéphez sorolt obi-ugorok és magyarok között olyan éles antropológiai különbség van, amely az obi-ugorok és a magyarok közös származtatását biológiailag kizárja.
Felhasznált irodalom
Antal L. - Csongor B. - Fodor I.: A világ nyelvei. Gondolat Kiadó, Budapest, 1970
Dencker, R,: Die Kultur Finnlands. Wiesner et alii: Die
Kultur der eurasischen Völker. Handbuch de,r Kulturgeschichte, 2. Abteilung: Kulturen der Völker, Akademische Verlagsgesellschaft Athenaion,
Frankfurt am Main, 1968
Hajdú P: Uráli népeik. Corvina Kiadó, Budapest, 1975
Harmatta J.: Irániak és finnugorok, irániak és
magyarok. Magyar őstörténeti tanulmányok, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977
László Gy: Az uráli őshaza kutatásáról. Archaeológiai
Értesítő, Budapest, 1964
László Gy: Őstörténetünk. Tankönyvkiadó, Budapest, 1981
Makkay J.: A tartariai leletek. Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1990
Munkácsi B.: Beszámnolója vogul kutatóútjáról. Ethnographia I. 1890
Nagy G.: Honfoglaló Őseink. Ethnographia
V. 1894
Nehring, A.: Die Problematik der Indogermanenforschung. Würzburger
Rektoratsrede vom 11. 5. 1954. - Würzburger Universitatsreden,
Heft 17, Würzburg, 1954
Pápai K.: A vogulok és osztyákoknál. Ethnographia I. 1980
Rönk, G.: Völker und Kulturen Nordeurasiens.
Wiesner et alii: Die Kulturen der eurasischen Völker. Handbuch der Kulturgeschichte, 2. Abteilung: Kulturen der Völker, Akademische
Verlagsgesellschaft Athenaion, Frankfurt am Main, 1968
Trócsányi Z.: Setala, E.: „A finnugor népek őstörténete" című könyvének
ismertetése (Ethnographia XXVII. 1916)
Trubetczkoy N. S.: Gedanken über das Indogermanenproblem. Acta linguistica 1, Koppenhagen, 1939