Fodor István: Őstörténet és honfoglalás c. kötete a nyelvrokonságról
Varga Géza
Az eredeti cikk itt tekinthető meg >>
A Kossuth Könyvkiadó által kiadott sorozat első kötete íródott a legvitatottabb témákról. A szerző a finnugrista álláspontot adja elő. A kritikusnak a hibalista összeállítása maradt.
Ha az őstörténetünkről alkotott finnugrista elképzeléseket kell előadni, akkor célszerű az uráli, finnugor és ugor népek (nyelv)rokonságának bizonyítékaival kezdeni a mondandónkat. Fodor István is a nyelvrokonnak mondott "finnugor" népek ismertetésével kezdi a kötetét.
"A rokonság legfontosabb ismérvének ... a nyelveket tartották, s abban is megegyeztek a kutatók, hogy a rokon nyelvek valamilyen nagyjából még egységes ősnyelvre mennek vissza, amelyet a még többé-kevésbé egységes ősnép beszélt. ... Az a terület pedig, ahol e feltételezett ősnép élt, az őshaza."
Egyszerű, könnyen belátható és logikus gondolatmenet ez, amely alkalmas az iskolákban való tanításra. A tanárok könnyen elő tudják adni, az írók könnyen papírra tudják vetni, a tanulók könnyen megértik az effajta - bonyodalmaktól mentes - gondolatmeneteket. Az már egy másik kérdés, hogy az egykor volt valóság is ugyanilyen egyszerű volt-e, s hogy ez a primitív deszkamodell a kutatást nem vezeti-e tévútra.
A fenti elvből ugyanis a finnugrista szerzőknél az következik, hogy a szamojéd, finn, hanti, manysi népeket és uráli-finnugor társaikat tekintik nyelvrokonainknak s e rokonság alapján próbálják meghatározni a magyarságot kibocsátó ősnépet és az őshazánkat.
Azonban van néhány komoly adat, ami miatt ez a lista indokolatlannak és szűknek bizonyul.
Indokolatlan ez a néplista azért, mert a finnugor nyelvek nem különülnek el olyan módon a környezetüktől, hogy a csoportképző jellemzőik alapján egy nyelvcsaládot lehessen belőlük alkotni. A finnugor nyelvcsaládnak nincsenek nyelvészeti alapozottságú, általánosan jellemző csoportképző adottságaik. Egyetlen nyelvi jellegzetessége sincs a finnugor nyelveknek, amelyik minden finnugor nyelvben megtalálható és hiányzik a nem finnugor nyelvekből. Ha pedig ez így van, akkor a finnugor nyelvcsalád csak az íróasztalon létezik, a valóságban nem.
A szerző által adott nyelvrokon-néplista azért szűk, mert további népeket is említhetünk a nyelvrokonaink között. Különösen akkor, ha az olvasót a tudomány legújabb állásáról kívánjuk tájékoztatni. A százötven éves finnugrista téveszmék népszerűsítéséhez természetesen elegendő a finnugor néplista felmondása is (a nyelvrokonsággal kapcsolatos viták említés nélkül hagyása mellett)..
A figyelmen kívül hagyott írásemlékeik és a források alapján a kihaltnak tekintett szkíta, hun, avar, szabir népek is magyarul beszéltek. Elolvasott írásemlékeik alapján magyarul beszélhetett a Tordos-Vincsa kultúra népe is. A Mario Alinei nyelvész által felsorolt érvek alapján pedig az etruszk nyelv a magyar nyelv legközelebbi rokonának tekinthető.
Fodor István azonban említést sem tesz azokról a nyelvészeti megfontolásokról, amelyek miatt a finnugor nyelvek körülhatárolása vitatott. Nem említi rokonaink között a felsorolt sztyeppi népeket sem. Mivel a szerző ezeket a népeket kihagyja a nyelvrokonaink köréből, ezért a fent idézett gondolatmenete alól eltűnik az alapozás és az őshaza meghatározása nem sikerülhet neki sem.
Az etruszkoknak, a Tordos-Vincsa kultúra népének, meg a felsorolt sztyeppi népeknek rokonnépként való figyelembe vétele esetén ugyanis aligha lehet az őshazánkat az Urál vidékére helyezni, ahogyan azt eddig a finnugrista szerzőktől megszoktuk. Fodor István említi ugyan, hogy Csernyecov a finnugor népeket délről származtatja, de ez az óvatos félmondate elvész a kötetben.
Fodor István nem említi, hogy a magyar nyelv legközelebbi nyelvrokonainak tekintett obi-ugorok nem turániak (mint a magyarok többsége), hanem mongoloidok, azaz antropológiai értelemben nem a rokonaink. E tényt a legkönnyebben nyelvcserével lehet magyarázni s nyilvánvaló, hogy a mindig nagyobb létszámú magyarság nyelve alakította a magáéhoz a maroknyi obi-ugorság nyelvét s nem fordítva. A sztyeppéről északra vonuló turáni csoportok (prémkereskedők, fémkeresők) nyelvének elemeit vették át az obi-ugorok legkésőbb a szkíta kortól a szabír korig. Az így későn, a magyar nyelv hatására kialakult obi-ugor nyelvekből azonban már nem lehet a sohasem volt közös őshazára következtetni - mert a nemzetközi példák alapján az effajta (pidgin nyelvekre alapozott) számítások okozzák a legelborzasztóbb melléfogásokat. A finnugrizmus és Fodor István mégis ezt teszi.
A hibás alapozásnak köszönhető, hogy Fodor István kötetének lényegében semmi köze sincs a magyar őstörténet korai évezredeihez. Betűkkel, térképekkel és képekkel szorosan kitömött oldalairól egy sohasem volt, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő fantazmagória köszön ránk.
Ez ugyan régi ismerősünk, de nem mondhatjuk kedvesnek.