A hun lovastemetkezések – magyar vonatkozásokkal
Érdy Miklós, Erdélyi István
Érdy Miklós könyvét ismerteti Dr. Erdélyi István (Budapest)
Dr. Érdy Miklós, amerikai magyar orientalista 2001 második felében szép könyvvel lepte meg olvasóit, melyben az utóbbi évtized szívós kutatómunkájának eredményeit tárja elénk. Az izgalmas probléma lényege: van-e közük az ázsiai hunoknak - az ókori kínai írásos források xiongnu-inak (ejtsd: sungnu-inak) - az Európában a 4. század utolsó harmadában megjelent hunokhoz, vagy sem? A neves szerző régészeti források alapján keresi erre a választ, és - úgy látszik- sikerrel.
Visszautalva korábbi eredményeire, először a Magyarországon is megtalált, igen jellegzetes, bronzból öntött hun áldozati üstök nyomán követte vándorlásaikat Belső-Ázsiától nyugat felé. Ezeket az eredményeket angolul publikálta.
A most megjelent
könyvében sajátos temetkezési szokások tanúbizonyságát sorakoztatja fel a történelmi folytonosság további igazolására kelettől
nyugatig. Ez az igen sajátos temetkezési szokás a részleges lovastemetkezés. Ilyenkor a halotti toron elfogyasztott lónak a bőrében hagyva
csupán a koponyáját és a négy alsó lábszárát helyezték a sírba gazdája holtteste mellé. Hitük szerint a fejben lakozó "iz", vagy
"árnyéklélek" képes volt a lovat a túlvilágon megeleveníteni. A részleges lovastemetkezés legkorábbi előfordulását Észak-Kínában, a
hunok előtt Kr.e. a 8. században ott élt nomádok, a shanrongok (ejtsd: sanrung-ok) sírjaiban találta meg, amikor személyesen is felkereste az
ottani régészeti lelőhelyeket és a feltárásokat. A shanrongokat az írott, ősi kínai források a hunok elődeinek írják le.
Ezután
rámutatott a részleges lovastemetkezés meglétére honfoglaló őseinknél is, ami a legendák mellett most már régészetileg vezeti a hunok
felé rokonságunk szálait. Az első alkotóeleme a párhuzamoknak maga a részleges lovastemetkezés. A második vonás, illetve ősi alkotóelem az
hogy a hun de ugyanakkor magyar temetőkben is három azonos alapvető sírszerkezetet talált: az aknasíros, a padkás és a padmalyos temetkezést.
Mindkét nép temetőiben a sírokban lehet részleges lovastemetkezés, jelképes lovastemetkezés csak lószerszámmal, és láthatunk sírokat a
lókultusz jelenléte nélkül is.
A harmadik régészeti párhuzam az emberi holttestek fejéhez közel elhelyezett - egykor a túlvilágra szánt ételt vagy italt tartalmazó - kicsi ( gyakran 10 cm átmérőjű), kerekfenekű, szélesszájú agyagedények jelenléte, rovátkolt peremmel. Mindhárom párhuzam egyformán lényeges és mintegy hidat képez őseink és a hunok temetkezései között rituális tekintetben és egyuttal a közös szellemi háttér bizonyítéka. Ezeket a tárgyi jellegű kapcsolatokat korábban nem ismerték fel és nem kutatták a hun-magyar kapcsolatok szemszögéből. Érdy Miklós végigkövette a hunok útját a Sárga Folyótól és a Bajkál-tótól, a Hétfolyó-közén és Közép-Ázsia pusztáin át az Ural hegység átjáróiig majd tovább, Dél-Oroszországon át egészen a Kárpát-Medencéig.
A hatalmas tér- és időbeli távolság ellenére határozottan úgy látszik, hogy az ázsiai hunok utódai sok mindent megőriztek ősi kultúrájukból az idő alatt amíg Európa közepébe értek. Olyan felfogás, hogy a hunok keleten és a hunok Európában nem ugyanaz a nép, tudományosan tarthatatlanná vált. A hun fejedelemasszonyok és előkelő nők viseletében is megtalált egy jellegzetes ékszert-státusszimbólumot, az aranydiadémet, amely a sírleletek tanusága szerint ott ékeskedett a vezetők asszonyai homlokán a Sárga Folyó terétől (Xigoupan) a Duna völgyéig (Csorna).
A transzszibériai expresszvonat segitségével a szerzőnek sikerült végigutaznia - az üst leletekkel szinte azonos útvonalon - az ősi nomádok pusztába vesző útját. Erről is izgalmas leírást és érdekes, ritka fényképeket látunk a kötetben. Nyolcvan színes kép követi azt az utat a jelenben, ahol a régészeti leletek nyomjelzése szerint a hunoknak élnie és vonulnia kellett.
A hun arany, ezüst és bronz övcsatokon és más díszeken megjelenő táltosló ábrázolások most először történő elemzése és az Ordos-pusztai nagy hun aranykincs és aranykorona színes képeken történő bemutatása képezi a középső fejezeteket. Végül egy legendát vizsgál meg a szerző. Ez a hír a Huang He (Sárga folyó) nagy, északi kanyarula-tában, a Kínai Fal fölötti térségben, Ordos-pusztán, állítólag még a 20. század első évtizedeiben is élt ősmagyar utódokra vonatkozott. A tévedést sikerült megvilágítania, sűrű ködöt eloszlatnia helyi kutatásai nyomán.
A helyszínre vivő expedíció bár magyar töredéket Ordosban nem talált, kiinduló pontjává vált a szerző hun régészeti kutatásainak. Eredményeit számos nemzetközi kongresszuson és angol nyelvű dolgozataiban tárgyalta. Ezek között kínai, török és olasz nyelvre fordított és közzétett dogozatai is vannak. Érdy nyolc ázsiai terepjárása fontos, ismeretlen tudományos anyaggal gazdagította a hunokra és a magyarokra is vonatkozó ismereteinket.
A könyv megrendelhető postán, cím: Bencze Nóra, 1O82 Budapest, Leonardo da Vinci u. 43/a/2 (Telefon: 36-1-314-5449). Ugyancsak
beszerezhető budapesti könyvesboltokban (Szkítia, Fehérlófia, Gondos, Püski, Kustos, Turán). A 29O oldalas könyv kréta papíron 8O színes
képet, továbbá térképeket és rajzokat bőven tartalmaz. Fényes keménykötésben és számozott műbőrkötésben jelent meg a
Magyarországért Édes Hazánkért Kiadó gondozásában
Erdélyi István
a történettudományok doktora