Kőműves Kelemenné mondájának szkíta-hun gyökerei
Samu Pál Attila
A magyar mondavilág
egyik különlegesen ősi emléke Dévavár építésének balladákban fennmaradt története. Grandpierre K. Endre a Kővárból kiáltó asszony
című művében részletesen elemezte az ősmonda legrégibb rétegeit. (Titokfejtő Könyvkiadó. 1998.) Az emberi közösség a dévekkel - a
felsőbb isteni hatalmat, a természet erőit jelképező szellemek - küzd a hegy tetejének birtokba vételéért, hogy ott várat építhessen.
Végül az embereknek maguk közül kell egy értékes személyt áldozatul adniuk, így falazzák be a kőművesek vezetőjének feleségét, élete
társát a kövek közé. Fontos eleme a mondának az élve befalazás, a halhatatlan lélek foglyul ejtése a várfalban, mert a dévek és az
emberek közti egyezség örök időkre köttetett. A későbbi évezredek során már halványul az élve falbazáratás motívuma, így kerül a
történetbe a hamvasztás, és a hamunak a kötőanyagba való keverése. De még ez is az ősi felfogást tükrözi, mert úgy tartották, hogy az
építőáldozat tartja össze a várat, hiszen a falak omlását is Kőműves Kelemenné befalazása állította meg végül. A vár Déva neve is a
székelymagyarság dévekkel megkötött egykori szövetségére utal.
Obrusánszky Borbála a Kárpát-medencétől a Balkánon, a Kaukázuson át Belső-Ázsiáig megtalálta a monda és az építőáldozat szokásának kapcsolatait. (Hunok a Selyemúton. Masszi Kiadó. 2008.) A Kínában fellelhető mondaváltozatokban már nem jelenik meg az élvefalazás és a küzdelem a szellemvilággal, de annyi azért ott is megőrződött, hogy számtalan ember testét azért építették be a Nagy Falba, mert „így akarták szellemüket odakötni." (uo. 102. old.) Az indiai szubkontinensen „az áldozatot a kapuk oldalfalába temetik, mintegy állandó kapus gyanánt." (uo. 97. old.) Itt új elem, hogy az áldozatok az élők őrzőivé, védőszellemeivé lesznek a kapuknál, mintha a magyar mondához hasonlóan saját őseiket temették volna a falba. A történet a mordvinoknál és az észteknél is megtalálható, de mivel ők nem építettek várakat vagy jelentős falakat, a monda délről, a lovas-íjász műveltségből kerülhetett hozzájuk.
Vámos Ferenc egy sajátos szokást említ az építőáldozattal összefüggésben, ahol ismét előkerül a mordvin párhuzam: „A mordvin és a magyar néphitben szó van arról, hogy a küszöb alá temetnek. A építőáldozat eredete ide megy vissza." (Kozmosz a magyar népmesében. I. Bp. 1943. 144. old.) Érdemes az előzőeket figyelembe véve olvasni Aradi Éva sorait az Indiában élő fehér-hun utód gurdzsárokról: „A küszöböt a gurdzsár házban át kell lépni, rálépni nem szabad, mert az sérti az ősök szellemét." (A hunok Indiában. Hun-idea. 2005. 140. old.) A küszöbhöz kapcsolódó tiltás egyértelműen a házak bejárata alá temetésnek az egyre fakuló nyoma, mert a gurdzsárok ma már a hindukhoz hasonlóan szétszórják a halottaik hamvait. (uo. 142. old.) Mindenesetre a jövőben érdemes lesz a nagy szkíta-hun népcsalád utódainál a küszöbökhöz, kapukhoz fűződő hagyományokat megvizsgálni az építőáldozat szempontjából is.
Csáji László Koppány közöl egy mesét a mai Pakisztán határán található Hunza-völgy hun eredetű lakóitól, amely szerintem szintén kapcsolható Déva várának mondájához. (Szemelvények Hunza szellemi néprajzkincséből. Tündérek kihalófélben 3. kötet. Budapest. Napkút Kiadó. 2004. 93-94. old.) A történet egy Gilgit melletti sziklafalba vésett közel öt méter magas Buddha szoborhoz kötődik. Külön érdekesség, hogy a székely ősvárakhoz, valamint a világszerte megtalálható megalitikus emlékekhez hasonlóan itt is megjelenik az óriás alakja.
* * *
A Karga-Buddha története
Egyszer volt, hol nem volt, már nagyon-nagyon régen volt, hogy a Gilgit környéki földeken a sinákat egy óriás tartotta rettegésben. Egy
sziklaszurdokban lakott. És onnan jött elő, valahányszor megéhezett. Hatalmas kardjával menten agyonsújtotta azokat, akik vonakodtak neki adni
a tehenüket vagy más élelmüket.
Egyszer egy bölcs remete érkezett a vidékre. Látta, hogyan szenvednek az ottlakók. Mikor meggyőződött
arról, hogy a hívők felett zsarnokoskodó óriás micsoda kegyetlen tetteket hajt végre, elhatározta, hogy megmenti a vidék lakosait. Hosszú
imával az óriást a sziklafalra varázsolta, úgy, hogy az moccanni sem tudott. „Azonban ahhoz, hogy örökre a szikla foglya maradjon a
rémséges alak - mondta a szent remete - még egy dolgot teljesítenetek kell! Amikor meghalok, a testemet három napon belül égessétek el a
szikla lábánál, így majd a máglya füstje, korma soha ki nem ereszti az óriást a kőből..."
A falubeliek nagyon megörültek annak, hogy
íme, a remete végleg megszabadította őket az óriástól. Nem győztek hálálkodni, hatalmas lakomát csaptak a tiszteletére, és
énekkel-tánccal ünnepelték könnyen jött szabadulásukat. Másnap a remete indult volna tovább, Csitrál felé. A falubeliek azonban
összesúgtak: „Ha ez a remete elmegy, soha nem tudjuk majd, hogy merre jár, a földi maradványait sem tudjuk elégetni a sziklánál!",
továbbá: „Ha nem tudjuk a tetemét a sziklánál elégetni, akkor az óriás megszabadul és bosszút áll, sőt még rosszabb lesz a helyzetünk,
mint amilyen volt." Tanakodtak, hogy mitévők legyenek.
A remete nem is sejtette, hogy milyen gondolatok ébredtek a falubeliek fejében, és
békésen útnak indult. Azonban a falu lakosai lefogták, és a sziklához vitték. Ekkor már sejtette a remete, hogy mit terveznek vele a falusiak.
Megszólalt: „Csak nem vagytok képesek elpusztítani a jótevőtöket?!" Egy fiatalember válaszolt neki: „Meg kell értened, hogy ha most nem
égetünk el, akkor az óriás visszajön, és elpusztít mindannyiunkat! Te azonban saját magad jósoltad meg a halálod..." De a remete nem értett
egyet vele: „Ha akarjátok, itt maradok a faluban, itt élek közöttetek, és így megtehetitek ugyanezt majd akkor, amikor meghalok..." A
falubeliek azonban, a bűntudattól sarkallva, azt mondták maguknak: „Most persze ezt mondja a remete, hogy megmeneküljön. De ha szabadon él
közöttünk, ki tudja, mikor szökik meg és hozza ránk a balsorsot?" Úgyhogy ott helyben elvágták a nyakát, és a szikla lábánál
elégették, ahogy korábban éppen ő mondta...
* * *
A történet kétségkívül több ponton már zavaros, de azért felismerhetőek benne a hun-magyar mondakör elemei.
1. Itt az óriás
képviseli azt a nem emberi hatalmat, amely szemben áll a közösséggel, és aki felé az áldozatot meg kell hozni.
2. Megjelenik az örök
időkre szóló kitétel.
3. Mellékesen feltűnik az élve befalazás motívuma is, mert a sziklafalba foglyul ejtett óriás még kiszabadulhat
és folytathatja tovább a régi életét.
4. Az áldozat itt is értékes személy, mert a remetét szent embernek mondja a történet.
5.
A halottégetés motívuma szintén előkerül.
Bár a mesében kissé kuszák a szálak, de a meglévő elemek alapján mégis biztosan köthető a hun-magyar hagyományhoz. A Karga-Buddha története is azok közé a néprajzi vonások közé tartozik, amelyek őrzik a hun műveltség nyomait a Hunza-völgyben.
Kőmíves Kelemen
Magas Déva várát építeni kezdték,
Annak életügyét semmibe se vették,
Amit reggel raktak, estére leomlott,
Amit este
raktak, reggelre leomlott.
Tizenkét kőmíves azt a törvényt tette,
Melynek felesége hamarabb jön ide,
Rögtön megfogassák, s bedobják a tűzbe,
A
szép fehér hamvát keverjék a mészbe.
Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom
Az uramhoz menni volna akaratom.
Fogd be a lovakat, hajtsd ide elém,
Hadd menjünk, hadd
menjünk Déva vára felé.
Asszonyom, asszonyom, forduljunk mi vissza,
Rossz jelentést láttam az éjjel álmomban.
Hogy az udvarunkban mély kút vala rakva,
És a kicsi fia oda belehala.
Kocsisom, kocsisom, nem fordulok vissza,
Ameddig az uram, arcom nem láthatja.
A lovak se tiéd, a hintó se tiéd,
Hajtsd a
lovakat, hadd haladjunk felé.
Kőműves Kelemen, hogy őket meglátta,
nagy keserves szóval e szavakat mondta:
Csapjon le az útra tüzes istennyíla,
Horkolva térjenek a lovaim vissza.
Jó napot, jó napot tizenkét kőmíves!
Neked is jó napot Kelemen kőműves!
Édes feleségem, hát mér' jöttél ide?
Mér'
jöttél ide a nagy veszedelembe?
Tizenkét kőmíves azt a törvényt tette,
Melynek felesége hamarabb jön ide,
Rögtön megfogassék, bedobják a tűzbe,
A
szép fehér hamvát keverjék a mészbe.
Rögtön meg is fogták, betették a tűzbe,
A szép fehér hamvát keverték a mészbe.
Ezzel állították magas Déva várát,
Csak így nyerhették el annak drága árát.
Apám édesapám, kedves édesapám,
Hol maradt, hol maradt messzire az anyám?
Elmaradt messzire, hazajön estére,
Este is
eljöve, haza mégse jöve.
Másnap reggel pedig az ő kicsi fia,
Elindult, elindult, magas Déva várra.
Háromszor kiáltá magas Dáva várán:
Anyám
édesanyám, szolj bár egyet hozzám.
Nem szólhatok fiam mer' a kőfal szorít,
Erős kőfal közé vagyok berakva itt.
Szíve meghasada, a föld is alatta,
S az ő
kicsi fia oda belehulla.