Az Landorfejírvár elvesztésének oka e vót, és így esött - 2. rész
Zay Ferenc
Más avagy harmadrendbeli hadának es parancsolt vót az boznai pasának, az hercegovinai és orbonazországi szancsákokkal egyetömbe, hogy ők mindön népökkel Boznábul az Száván általköltöznének, és Magyarország felől az király országán az magyarok rémölésére őhozzá Szerömbe, Fejírvár alá rabolással, égetéssel, amivel nagyobbal lehetne, úgy mennének, kik az császár parancsolatja szörint költöztek vót által a Száván Gredistye réven tizönhétezer emberrel, Posgának egy részén és Valkónak és Szeröm vármegyéknek a közepén általmenvén, nagy égetéssel és rabolással mentek vót Fejírvár alá császárhoz; azoknak es békével való alámentök nem egyéb miá lött, hanem mind az urak tunyasága és hozzá való nem látása miatt esők, kik ennek mindennek kinnyen eleit vehették vóna, ha tudtak vóna és akartak vóna rejá gondolni, mert az török ebbeli szándékának mindennek idein végére mentek vót, és megértötték vót, kit őnekik és királynak az végekbe lakó vitézlő népek Jajcábul és az egyéb végvárakbul, Posgábul es a király szolgái idein megizenték vót, a prebégök es és rabok bizonnyal meghozták vót, hogy idein rejá gondolhattak vóna, ha akartak vóna; és ha többet nem kölhettek vóna es, csak szörzöttek vóna hatezer embert, bár csak háromezer lovagot költek vóna egy főemberrel, kihez képest a nép feltámadott vóna, csak azon két vármegyébe jó népnek többnek tehették vóna szörit négy- vagy ötezer embernél, lovagnak és gyalognak, kivel, ha akarták vóna, a Száván akár által se bocsátták vóna, vagy ha általbocsátták vóna es, csak állottak vóna valahol egyerősen, akár csak Dejákónál az Jelsava erdein, holott midőn azon ment a törek, csak őmagoktul gyűltek vót az szegény parasztság vagy nyócszázan egybe, és ott az erdőn, a hadnak a közepére reáötöttek vót, és többet ezer töröknél öltek vót meg, mind az egész had sem állhat vót ellenek az erős gyüpön és a sok víz között, és ha zsákmánnak nem estek vóna, mint efféle fejetlen gyülevész nép, netalántán csak azon nyócszáz pór felét a hadnak megverte vóna, marhának, lovaknak és egyéb szörszámnak számtalan sokságát nyerték vót, mely hadat ha akkor ott megvertek vóna, a császár hadában es nem kicsin rémölést ejtöttek vóna, de midőn látta vóna a császár hada, hogy elyen keves nép annyi földön általjütt vóna békével és nagy nyereséggel, az egész had megbátorodott vót belőle.
Annak okáért midőn immár császár es az ő hadával Fejérvár alá jutott vóna, és az Száva vizin által a hidat megcsináltatta vóna, Piri pasa es érközik hozzá örömmel és jó hírrel, hogy Szabács várát megvette vóna; császár mindjárást az Száván általköltezik minden hadával, akivel ő vót, hogy Magyarország felől es megszállja, mert onnét jobban törhetné, Piri pasát kedig azon haddal és azon janicsárokkal, akikkel Szabácsot megvette vót, onnét Törökország felől hagyá, mind kedig azon öreg álgyúkkal, és Fejérvárat mindkét felől nagy erősen megszállja, és töretni kezdi, kiből mind a két Sulyok, hallván, hogy császár közelgetne, kimentek vót, és a várasbeli polgárokban es az kazdaga és a véne az több benne megmaradt polgárok feleségével kimentek vót, maradt vót benne csak a két vicebán, az udvarbíróval és a kevés szolgáló néppel és drabanttal, az várasbeli polgárok nélköl és egy kevés szerömi parasztnép nélköl, kiket a bánok hívattak vót bé hozzájok segítségeül, kevessé vótak többen hétszáz embernél benne szolgáló nép, oly nagy házba és várasba, és olyan nagy ellenség ellen, egy törek császár ellen, ki többel jütt vót rejá háromszor százezör embörnél, és az idő alatt nemcsak Fejírvárat vítatta, hanem egy munkával egyszörsmind kettőt Fejírvárat és Zemlínt, kiben tiszttartó vót egy jámbor régi, hírös, vitéz embör, Szkoblith Markó csak negyedfélszázad magával, annak es nagyobb része mind a várasbeli nép vót, kit ha jó szörrel megtakarítottak vóna mind néppel, álgyúval, porral, éléssel, nem vehették vóna meg talám fél esztendeig es, vagy ugyan meg sem vehették vóna, kiből annyiat használtak az fejírváriaknak, hogy még azt meg nem vették, addig Fejírvárat az lövés miá, akit belőle míveltek, soha jómódon és közel meg nem szállhatták, maga három taracknál, ki jó vót vóna, benne nem vót, ha kedig jobb szörrel vótak vóna benne és jobb álgyúkkal, hinnivaló dolog, hogy még csak úgy sem hatták vóna megszállani. Annak okáért császár erősen vítatta és törette éjjel-nappal, hogy azt megvehesse, és abbul az ellenségöt kivethesse, hogy abbul az tábornak ne árthassanak. És midőn immár a sok lövéssel és ostromlásokkal mind az népet s mind az port belőle elfogyatta vóna, kilencednapra hogy megszállatta vót, nagy ostromot tétet rejá, minden hadának nagyobb részét rejá indította vót, ki ellen nem állhattak a bennevalók, hogy bé ne eresztötték vóna őket a törésen, hanem nagy viadallal a várba bészaladnak, szintín a vár piacára. Kit midőn meglátott vót Szkoblith Markó, ami kevesen benne vót még, mintegy száz embörrel egybeöti magát, és nagy biztatásokkal az ő népét biztatva rejájok öt, és mindaddig vítt velök, még csak egy fennállott bennök. A törökben három vagy négy annyi es hullott el, mint az magyarba, de végre a sokaság a keveset elnyomja, és mind egyig levágják őket, addig magokat meg nem adták még elevenségbe lehettek. Ő maga pedig Szkoblith Markó víttába sok sebbe esik, annyira, hogy holtelevenöl vonzják ki az vár piacárul, hogy ingyen sem szólhatott; de oztán az törökök az sátorba vízzel mivel és legyezéssel megélesztik, annyira, hogy szólani fog. Oztán megmondják császárnak, hogy annyira megéledött, hogy immár szólhatna, de azért meg nem élhetne, mert halálos sebek vónának rajta. Miért hogy annak előtte es őneki a törököknél nagy híre vót az ő vitézségeért, oztán hogy ott es Zemlyénbe olyan emberöl tartotta vót magát, császár meg akarta látni szömélyét, mert sok török holt vót annak előtte az ő keze miá meg, eleibe vitette vót, és kérdette, miért nem adta meg neki az házat, mire tött az ő népében es kárt, magát es miért vesztötte el? Ha megadta vóna, ő es élt vóna, annak fölötte őnála nagy uraságot nyert vóna. Azt mondják, hogy felelte vót, amint mondhatta: Én a házat nem császártul tartottam, hanem a magyari királytul, annak esköttem vót megtartani a házat, nem császárnak; azt mast sem bánom, hogy akkor meg nem adtam neki a házat, hanem azt bánom, hogy engömet elevenön vontak ki belőle. Császárnak hogy megmondják ez elyen kemény választételét, megharagszik rajta: egy, hogy elyen kemény választ es tött vót az ő izenetére; más: hogy sok népet, mind jancsárt, mind lovag rendön való törököket, jeleseket vesztett vót el a várbul; harmad: hogy a magyarokat rettentse vele, hogy amely várat jüvendőre megszállana és kéretne, féltökbe inkább megadnák, meghagyá, hogy mindjárást az elefántnak vetnék, azzal öletnék meg. Vót kedig akkor császárral két öreg elefánt, kinek az igyekének az két agyarára vagy mondjam fogára két ahhoz csinált szablyát kötnek, és az oktalan belluát megbúsítják, hogy inkább vagdalja és szaggassa, és megkötözve mindkét lábát, nekivetik, amaz a bellua az orrával felvetötte, és a két szablyás agyarával fogta el, mindaddig felhánta és vagdalta vót. Így lött az jámbor tiszttartó vitéz embörnek mind halála, mind mártíromsága.
Császár ezt megmívelvén és elvégezvén, Zemlint meghagyá, hogy tőből kitörjék, jelesben az várát, Fejérvárat kedig szabadobban és erősben szállja meg, hogy nem annak előtte, és mindkét felől erősen fogja töretni, és mind vízről szárazrul ostromlatni. És midőn látta vóna, hogy a töréssel nem annyiat árthat neki (mert igön temérdök fala vót), ásatni kezdi két helyen, és midőn a két helyen a falt porral felvettette vóna, mind az egész hadat ostromnak bocsátja, de miért hogy még az várbeli népbe nem sok kár lött vót, a törést erősen állották, és jóllehet, hogy nem kevés vérük hullásával és halálokkal lőtt, de azért az ellenséget bé nem hagyják jűni. Mely ostrom reggöltül fogva mind estig tartott a töröknek nem kicsin veszedelmével. Mely ostromra császárt ő magát mondják, hogy nógatta vóna a népet, de az éj es elérközvén, azt es látván, hogy nem tehetnének semmit a várasnak, népét császár hátrahívatja, és megszámláltatja császár, mennyi nép veszött vóna el aznap az ostromon, úgy találták vót, hogy ötezör emböre veszött vóna el az első ostromon, kin császár megbúsulván, annál inkább kezdi mind töretni és mind vítatni mindönfelöl mind várasát, mind várát. És minduntalan ostromlatván az benne való népet (ki anélköl es keves vót) naponként mind fogyatton-fogyatta, porokat, golóbisokat azonképpen. És midőn a várasnak a mező felől való falát többire mind letörette vóna, és a benne valók nem győzték vóna sem tőteni, sem vót vóna mivel betataraznik, fájok es arra való elfogyott vóna, nyitva marad a törés, kire esmeg újonnan császár minden hadát ostromnak bocsátja, kire nemcsak közhadát bocsátotta vót, hanem egynehány beglerbeget és sok szancsákot, kik ellen az szegény kevés magyar, amég őtőlök lehetett, erősen oltalmazták a törést. De végre olyan nagy nyílást és törést a kevés nép a sokság ellen nem oltalmazhatott, végre a sokság őket elnyomja, a várast nekiek kelletik engednik mind a két félnek nem kevés vére hullásával, de a török a várasba mindönfelöl a sok törésen bészaladván, mind kalastromot, egyházat és várasbeli házakat elfoglalták, és az sok törökkel megrakodott vót, kiből a kevés magyart lassan-lassan mind beljebb-beljebb szorítják vót mindannyira, hogy mind az egész várasbul kikergetik, és a magyarokat mind a várba szorítják. A várast császár övéjé tevén, mind az egész várast néppel megtölti, és álgyúkat vonyat bé, hogy onnét es a várasbul a várat töresse. Mely várasbul a vízvárat es nem nagy munkával megveszi, a bennevalókba nem sok szaladhatott vót a felső várba, ugyanottan mind levágták vót őket. A várat oztán mindönfelől erősen fogja vítatni és töretni, és minduntalan ostromlatni, hogy csak inkább a bennevalók fáradjanak és fogyatkozzanak, de azért a várbeliek minden ostrom ellen nagy emberséggel magokat megtartván, az törést mindenkoron megállották és oltalmazták, jóllehet nem kevés emberhalállal. A két vicebán az egyik részét a népnek felével a várnak őrzette [?], a másik azonképpen a másik részét a népnek megint felével őrzötték a várat. Látván császár azt, hogy afféle aprólék ostromlásokkal nem tehetne semmit neki, végezi azt magában, hogy úgy es megkésértse, hogy valahol mi népe vagyon, egyszörsmind nekibocsássa, és úgy ostromlassa, hogy vagy úgy megvehesse, kire mind urakat és minden rendbeli népét reája őzi, és önnenmaga fogta vót a népet rejá verni és biztatni, melyen annyi szántalan nép vót, hogy úgy bamlották vót el az egész várat mindönfelől, hogy egyebet a várba semit ki nem láthattál vóna a tetejénél, ami szántalan nép ostromlotta. De azért az magyarok es, noha kevesen vótak, de látván az utolsó veszedelmet, mind éltöket, hótokat egybetevén, erősen oltalmazták mind a törést, mind a fokot, annyira, hogy jóllehet a nagy erő és a sokság egynehányszor a törésen bément szintín a vár piacára, de mindenkor a szegény magyarok a törököket nagy szégyenökre, sok szántalant bennek levágván, belőle kivágták. Aznap és mind napestig az ostrom tartott vót, és midőn a várbul a töröket mindönfelől kiverték vóna, az ostromrul es tisztán elverték és kergették vót őket szántalan sok törek halálával, nemcsak köznépével, de sok törek urakéval es, de azért ők es a várbeliek nem keves ember halálával, főembörökével es mívelték vót azt. Mert őközőlök es az egyéb főnép közül az udvarbíró és az egyik vicebán Móré János elveszett vót. Látván azt a császár, hogy azzal sem tehetött vóna semmit neki, és nemhogy ártott vóna az várbelieknek, de sőt inkább szívet adott vóna nekiek, rajta igön elbúsul, annyira, hogy búsultába sírnia fogott vót, és őhozzá képöst akik látták, és csak hallották es, hogy a császár sírt vóna, mind az egész hadban sírtanak, mert annak a népnek a törvénye és szokása, hogy midőn látják vagy hallják fejedelmöket sírnia, úgy kell, hogy ők es mindnyájan sírjanak, egymást rejá ingörlvén: sírj, atyámfia, te es, mert a császár es sírt. Ezönképpen császár látván, hogy ennyi vítatással és ostromlással és töretéssel semmit neki nem tehetött vóna, és annyi szántalan népe alatta elveszött vóna, kinek summája több volt sokkal negyvenezer embernél, azt es látja vót, hogy az ő népét immár az ostromra semmiképpen nem verhetni, és hogy annyi ideig amég alatta vót, kinek immár harmichatod napja vót, hogy megszállotta vót, mindönnel megkésértötte vóna, amivel meg kellött késérteni, de mind hejába lött vóna, és mindazzal sem vehette vóna meg, gondolta azt es, hogy a várast mennyi nagy mukával és népe halálaval vette vóna meg, a várat, ki a várasnál tizször es erősb vóna, lehetetlen vóna megvenni: eltekéli magában, hogy elmenjen alúla, és hejába ne veszesse népét alatta. Mondják, hogy azt mondta vóna, hogy nem hejába vallott vóna mind kárt s mind kisebbségöt, mert nem gondolt vóna az ő déd ősi szultán Mehmet átkjával, ki midőn negyven nap vítatta vóna, és nemcsak hogy meg nem vehette vóna, de még szégyünével, kárával és magának megsebösölésével, kit az ő népe holtelevenöl vittek vót el alúla, és ott elvesztvén mind fővezírit, mind ágyúit, mind jancsárit és minden táborát, megátkozta vót, hogy valamely császár aztán rejá menne, és megszállaná, átokba lenne Istentől és az ő profétáiktul: hogy nem egyéb verte vóna meg, hanem az átok, az Isten és a profétáknak haragja. Meghagyá, hogy azon éjjel mind elvonják alúla az álgyúkat, ó nem akarná hejába több népét alatta elveszteni; és mindjárást az álgyúkat az törökök alúla el fogják vonni, még ugyan estönnen, kit az szegény kevés megmaradt magyar örömmel nézik vót, hogy elkészölnek vót alúla, mert alig várják vót, hogy megszabadulhassanak; ki alul császár bizonnyal és mindön kétség nélköl harmadnapra elment vóna, ha egy gonosz embörbe az ördög belije nem bútt vóna és nem ingerlette vóna az árultatásra, mind annak a végháznak s mind az országnak és a körösztyénségnek veszedelmére, egy fő legént, Morgay Jánost, kinek annyi böcsöleti vót a fejírváriaknál, hogy a két vicebán után és az udvarbíró után másodszemélynek tartották, régi szolga es vót Fejírváratt, kihoz mind a főbán s mind a vicebánok nem kölömben biztanak, mint ő magokba, kit mindenkor hívnek véltenek, midőn dolgokat vele közlötték, mert jó nemessége es volt. Ki midőn látta vóna a törökök szándékát, hogy el akarnának alúla szállani, és elkészölnének alúla, látván azt es, hogy ott benn immár mind népök elfogyatkozott vóna, s mind porok s mind élésök, hogy ha el nem hadnák az vár szállását, hogy negyednapig vagy ötödig általánfogva megvehetnék - mert immár annyira elfogyatkoztak vót benne, hogy ő magok, kik sebösök nem vótanak vóna, és kik még fegyvert vehettek vóna, alig vótak négyszázan, azok es mind fáradtak, porok kedig kétmázsányi alig vót, vizök a csatornábul teljességgel kifogyott vót, élésök valami régi fölt kölesnél egyéb nem vót, a fő nép közőlök mind kiholt vót, hanem vót az vicebánnak, Oláh Balaskónak, még egy hordóba egy kevés maradék bora, kit csak az betegöknek és az sebösöknek tartottak, ő magok a csatorna fenekéről ami kevés sáros vizet kaphattak, nagy szőken azt es - ezöket Morgay János mindönöket igaz ugyan jól értött és tudott, mint szintín ő maga a vicebán, gondolta vót azt magában, hogy ő magának nagy uraságot nyerhetne, ha ő kiszöknék császárhoz, és császárnak ezeket megmondaná, hogy az ő tanácsábul Fejírvárat megvehetni. Az gondolatot téteménnyel es bételjesíti, mert mindjárást az törésre megyen, és onnét aláfutamik az törökök közí (kinek igön kinnyű vót kiszökni, mert senki őtet attul nem tiltotta, hogy a törésre ki ne menne, kihoz senki nem tudott vóna semmi gonoszt vélni). A törökök látván olyan főembert kiszökni közikbe, nagy örömmel császárhoz viszik, mert ő maga es azt mondotta nekik: vigyötek engömet császárhoz, mert ő magának akarom megmondani amiért jüttem. És midőn császárhoz vitték vóna, a császárnak azt mondotta vót: Hatalmas császár, azért jüttem tefölségödhoz, ím, látom, hogy el akarsz Fejérvár alúl menni, midőn immár többire megvetted, miért mégy el, ne menj el, ha harmad- vagy negyednapig tejed nem leszön, fejemmel érjem meg. Meg kell adnik, mert igön elkevesedtek benne, a fő-fő nép mind elveszett, négyszáz ember alig vagyon benne, az es mind elfáradt, élés es semmi sincs benne, vizök es elfogyatkozott, porok es, ami alig vagyon benne, hogy csak egy ostromot érnének meg vele. Azért töresse tefölségöd a vízvár felöl, onnét a fala es vékony, könnyebben es ostromlhatják, nem tehetnek egyebet, ha éltöket szeretik, meg kell adnik, ha meg nem adnák es, meg nem tarthatják, megvehetöd tőlök. Császár azt nagy örömmel hallja, és Morgayt két aranyas ruhával, egy szkuffiával, egy lóval és sok pénzzel megajándékozja. És az álgyúkat megint helyre hagyja vonni, akiket immár elvontak vót alúla, a vízvár felől es, ahonnét Morgay mondta vót, az álgyúkat alája vonatja. Az szegény magyarok, akik a várba vótak, mind a vicebánnal egyetömbe látván az Morgay kiszökését és az álgyúk visszahozását, és a vízvár felől való szándékot es, mindnyájan eliednek, mert tudták, hogy az áruló mindent megmondott vóna, valamint a várba vónának, és lehetetlen vóna immár, hogy ő magukat megoltalmazhatnáják, mondják, hogy Oláh Balás azt mondta vóna: Atyémfiai, vitézek, immár minden ember csak az Istennek ajánlja lelkét, mert az áruló, látjátok, elárula bennönk, de azért, atyémfiai, legyünk embörök, tisztösségönkkel öttük eddig a kinyeret, tisztösségönkre haljunk meg es, a mi hitönk mellett, még mibennönk véget tesznek, addig, ha mi embörök leszönk, sok pogánnak kell elesni. Császár a várat újonnan mindönfelöl kezdi, legfeljebb kedig a vízvár felől, ahonnét legerőtlenb vót, és csakhamar onnét a falát mind földig lerontatja (mint kinek vékony fala volt), és mindjárást hadat ostromhoz bocsátja; a szegény magyarok, amint elvégezték vót, hogy halálokkal adják meg a várat, nagy embörséggel megtartják aznap es a várat mind annyi nép ellen es és olyan erős ostrom ellen, mely ostromon sok töröknek lött halála, őközőlök es nem kevés hal meg, és sok esik sébbe bennök; ami keves porok vót es, többire mind elfogy, csak egy igön kevés marad benne. A törökök az ostromrul, látván, hogy nem hagyják magokat mindhalálig es a magyarok, elállnak, császár Morgayt hozzá hívatja, mond neki: Mi dolog, hogy igen tartják magokat, többen vadnak annál, hogynem te mondottad, és porokat es, amint látjok, nem kémélik, több vagyon, hogynem te mondottad. Morgay császárnak azt mondotta vót: Meghigye tefelségöd, hogy nincs kölömben, hanem amint én mondottam, de az Oláh Balás, a vicebán egy keményszívő ember, ami kevesen vele vadnak a várban, jó legényük, halálig nem akarnák magokat megadni, mert félnek attul, hogy ett kinn es levágnák őket, inkább akarnak ott benn kezökön meghalni, hogynem ett kinn vágják le őket; de ha tefelségödnek tetszik, hadd menjek hozzájok egy főemberével tefelségednek, hadd szóljak velök, ha tefelségöd biztatja őket, hogy mind fejükkel és marhájokkal békével bocsátja őket Magyarországba, talám megadják. Császárnak az ő szava tetszik, mert anélköl es minduntalan kiátották és kérték tölök a várat, a népkárt császár igön szánta, aki az ő népébe leszön vót naponként. Elbocsátja Morgayt egy fő törökkel, nagy sok ígírettel és fogadásokkal, hogy nemcsak békével őket ki bocsátaná marhájokkal, fejükkel, de még meg es ajándékozná őket az ő császári méltóságához képest. Amazok elmennek, és hitöt kezdnek kiátani, hogy szólhatnának Oláh Balással egynehány szót. Oláh Balás meg akarván érteni, micsoda beszédök vóna vele, hogy a törés mellé jünnének, és ott a törésön szömbe leszön velök. A császár izenetét és fogadását azok neki és mind az vitézöknek megbeszélik, hogy ha megadná a várat, akik megakarnának nála maradni, mind urrá tenné őket, akik kedig ki akarnának menni, azokat az ő méltóságához képest megajándékozná, és mind fejükkel, marhájokkal, nagy erős hitre fogadván az ő törvényök szörint, hogy mind békével eresztené őket; ő magoktul es kedig mind Morgay s mind az török sok kölöm-kölömféle szókkal, hogy ígíretökkel hol az ő veszedelmöket eleibe hányván, intik vót, mondván: kár vóna nekik, olyan vitéznek meghalni hejába; ki mi jutalmat adna nekiek? Nem eleget míveltek vóna-e az ő tisztösségök mellett, hogy többire mind elölették vóna magokat, és csak egy igön kevesen maradtak vóna meg immár, és mind poroknak, golóbisoknak, élésöknek, vizöknek fogytáig tartották vóna magokat, kit ő maga Morgay János szintin úgy tudna, mint ő maga Oláh Balás, mihoz képöst tartoznának, ő magok csak egy igön kevesen vónának, azok es mind elfáradtak, és sok közölök elsebösödett, a vár falát mindenfelől letörték vóna, élésök semmi benne nem vóna, porok, golóbisok elfogyott vóna, vizök es elfogyatkozott vóna: elég vóna az ő tisztösségöknek. Nem jobb vóna, hogy immár e kevesen akik megmaradtak, élnének, és az ő jó hírökkel-nevökkel élnének, és tisztölködnének, vennék a császár kegyelmességét és ajándékát, látnák azt, mit mívelt vóna ővele. Morgayval, mutogatván magán az aranyos bársonyokat, ezistös pártaövet és fejibe az szkuffiát, kit mind magára rakott vót, és azonképpen mind pénzét, akit császár adott vót, jó lovát, előtte beszélvén kérködött vele, hogy csak inkább rejá hozhatta vóna őket, hogy a várat megadták vóna. De Oláh Balás, ki mind az több jámborral egyetömbe, akikkel még ugyan vót, eltekélötte vót, hogy ha lehetségös, inkább benne meghaljanak, hogyne nekik a várat megadnák, a választ tette vót Morgaynak: Te nem jámborul cseleködtél, elárulád mind Istenödet mind hitödet, mind kedig minket. Mink es olyan árulójá akarsz-e tennöd, mint te vagy? Mondd meg az császárnak: hogy nem ő adta énneköm Fejírvárat, hanem a magyari király. Én őneki esköttem, hogy halálig senkinek meg nem adom, hanem neki tartom. Azért még mi bennönk csak egy fennáll, soha addig meg nem adjuk, de még megveszik tőlünk, sok tar fűnek kell addig elesni. A török es aki vele vót Morgayval, az es mindönképpen intötte őket, hogy ne akarnák magokat elveszteni, adnák meg a császárnak a házat, látnák, hogy nem tarthatnák, mit használnának az magok halálával, nem jobb-e hogy élnének? Tisztösségöknek és az jó híröknek nevöknek eleget tettek vóna, jobb hogy az hatalmas császár őket mind fejönkint megajándékozza, és békével, aki közőlök ki akarna menni, kibocsássa, akik kedig a hatalmas császár kenyerét akarnák önni, azoknak nagy thimarokat és uleffet adna, kár vóna olyan vitéz népnek elveszni. Morgay János esmeg újonnan kérni és inteni meg nem szönik, mondván: Mit használtok, hogy engem szidalmaztok, jobb vóna, hogy szót fogadnátok, ne vesznetök el, én a ti jótokra szólnék. Mert tudom, mint vattok benne. A császár hatalmassága ellen meg nem állhattok. Miért akarjátok vesztötöket? Ki segejt meg bennetök? Én es tudnám mint igaz ti, kihoz való biztotokba akartok meghalni. Minek mívelné ezt a császár tiveletek, mert jól tudja, hogy anélköl es megveheti titöletek, hanem én könyürgöttem az hatalmas császárnak, hogy ne vesztene el bennetök, kegyelmezne meg. A császár az én kenyergésömre mívelte ezt, azért fogadjatok szót. Oláh Balásnak es mond: Tudod, Balás uram, hogy én tekegyelmednek mindenkoron jó barátja vótam, mast es a vónék, nem akarnám veszedelmödet, mit használsz vele, hogy mind magadat s mind a sok jámbor vitézt elveszessed; császárnak csak immár egy ostroma ellen sem állhattok, csak egy sem marad bennetök. Oláh Balás megint a választ teszi neki: Nem szökség erről szólanod, mert énneköm annyiat nem ígérhetsz, sem ijeszthetsz úgy, hogy soha halálig a házat mi megadjok. Látván azok azt, hogy eltekélötték vóna magokba, hogy benne halnának meg, és nem akarnák megadni semmiképpen a várat, császárhoz mennek, és neki megmondják aminemő választ attak vóna, hogy soha kölömben a házat meg nem akarnák adni, hanem hogy mind benne elébb meghalnának. Kin a császár erősen megbúsul, és meghagyja, hogy esmeg lőnék erősen, és hótakelvére minden ember ostromhoz készölne, és vagy mindnyájan elvesznének vagy megvennék. Az lövés mindenfelől meglévén, hótakelvére császár az ostromot rejá bocsátja, amennél nagyobbat és erősbet lehetött; a magyarok es, kiknek az Úr Isten után a halálnál egyéb reménységök semmi immár nem vót, kik igön kevesen es vótanak, azok es mind elfáradtak, töröttenek, porok es kedig igen kevés vót, és csak annyi sem vót, kevel csak egyfelől való ostromra megérték vóna. De mindazáltal nem gondolván sem keves vótokkal, sem a pornak fogyatkozásával, mint jó köresztyének, kik az ő hitök mellett és tisztösségök mellett a halált eltekélették vót, az ostrom ellen erősen tartották magokat, mind a két félnek nem kevés halálával; de miért hogy az török ereje nagy vót, ki mind újulton-újult, a magyar kedig mind fotton-fogyott, porok es, ami keves vót, az es teljességgel elfogyatkozott vót, a törést, aki az vízvár felöl vót, kit mindaddig még porokba tartott, erősen tartottak vót, nem tehetnek egyebet az nagy erő ellen, hátra kelletik lépniük, ami kevesen megmaradtak vót a törésen, azok es többire megsebösedvén, mely törésön a törökök egynehányszor béötöttek, de az magyarok őket sokszor onnét kivágták, végezetre oztán az törököknek sokasága miá, az ő fogyatkozások miá, és az Oláh Balás megsebösülyése miá, ki nyíllövés miatt megsebösült vót, a vár piacárul el kelletik állaniok, kin sok ideig víttak vót; hol ők nyomták el a törököket, hol a török őket, és csak a két toronyba állnak bé a török előtt, az Nebojszába és a Kapunál való toronyba, és amely rendházak a két torony között vótak, és onnét immár sem álgyú-, sem puskalövéssel, sem kézivlövéssel oltalmazhatták magókat, kiknek sem porok, sem nyiljok nem vót, mindönből kifottak vót, hanem csak hagyigálással, kövel, fával és az apró kősóval (akit kamarasónak szoktak hívnia), azzal oltalmazták magokat. És afféle hagyigálásokkal a két toronybul és a palotábul es nemcsak megoltalmazták magokat, de még a törököt es a piacrul kiverték vót, kik, az éj es elérközvén, az hagyigálást es nem állhatván, az ostromrul elállnak, és táborokba mennek, kin a császár igön elcsudálkozik, hogy olyan igön elromlott várat oly kevés megfáradt néptől olyan erős ostrommal meg nem vehetött vóna. Morgay Jánost hozzá hívatja, és azt mondta neki: Mi dolog ez, hogy ezök így tartják magokat? Amint te mondtad vala, hogy kevesen vadnak, porok es kevés vagyon, élésök es immár elfogyott vóna, ha az úgy vót vóna, ezök így nem tarthatnák magokat elyen elromlott várba. Morgay azt felelte vót a császárnak: Amit én mondtam te felségödnek, hatalmas császár, az mind úgy vagyon, de ennek ez oka, hogy ígyen tartják magokat, hogy ezek eltekélötték magokba, hogy mindnyájan benne haljanak meg, mert attul félnek, hogy ha kijünnének es, ennyi sok ember halálaért, amennyi ember őmiattok megholt, hogy ett kinn es levágják őket érette. De ha tetszik tefelségödnek, hadd menjek még es egyszer hozzájok, szóljak velök, tefelséged legyen kegyelmes nekiek, talám meggondolták magokat, és ennyi sok gonosz után akit szömvedtek, talám megadják a várat felségödnek.
Császár, ki a várat es csak alig várja vót, hogy kezéhoz kelhetne, az ő népének es szánja vót olyan nagy veszedelmét, a sok emberhalálnak véget akart vóna vetni, a Morgay szavára kinnyen rejá hajol, és azon elébbi fő törököt mellé adván, és sok erős fogadásokat nekik tevén, elbocsátja őket. Kik a várhoz jutván és hitöt kérvén, a törésen a vár piacára mennek bé, és amint annak előtte, azonképpen kezdik mind Oláh Balást s mind a több fő népet inteni a vár megadására, sokat es fogadván, sokkal es ijesztvén, mondván nekik: látjátok immár, hogy tovább nem tarthatjátok, többire mind elöltenek bennetök, kivel tartjátok meg? Nem látjok-e mi magunk es jól? Ne veszessétök el magatokat, vagy immár ami kevesen megmaradtatok, adjátok meg immár ez palotát és e két tornyot a hatalmas császárnak, ne rontassátok el vagy e két tornyot magatokkal egyetömbe; a császár azon megeskött, hogy békével kibocsátat mindnyájatokat, valahová akartok menni, megajándékozva, mi könyergöttünk érettetök a hatalmas császárnak, és úgy kegyelmezött meg a hatalmas császár, mert ha meg nem adjátok, esköszönk erre, hogy hónap sem ti, sem e két torony nem leszen, mind tiveletök egyetömbe mindkettőt tőből a hatalmas császár kitöreti; nem jobb-e, hogy még éljetek, és tovább es a ti urotoknak szolgáljatok? Ezt hallván akik Oláh Balással valának, kiknek immár minden reménységök mindön otalomtul elkölt vót, sem néphoz való bizodalmok nem vót, mert annak a dereka és a java immár mind elveszött vót, sem a vár erősségébe, kit immár mindönfelöl elrontottak vót, sem élésökbe, ki immár minden rendbeli, mind ennivaló s mind innyavaló teljességgel elfogyott vót, sem porokba, ki az es teljességgel elfogyott vót, sem az ő magok erejibe, kik immár mindönöstől elfáradtak vót, és többire el es sebösödtek vót, az emböri természetből kívánván az tovább való életöt, Oláh Balást inteni és kérni kezdik, hogy állana hozzá a császár akaratjához, látná, hogy nem képös vóna sem megmaradhatnik, sem kedig a házat megtartanik, holott mindönből kifottak vóna, és megfosztattak vóna, mert látná azt es, hogy mind el es sebösödtek, el es fáradtak vóna, ha akarnák, sem víhatnának. Mondják, hogy Oláh Balás (amint nagyszívő ember es vót), azonképpen az utolsó szükségben es ez ígybe tekéletös vót, a vele valóknak azt mondotta vót: Ne, atyémfiai, vitézök, ha ekédig tisztösségönkre míveltönk mindent, mast es e végezetit végezzök tisztösségönkre el; nem jobb-e nekönk immár ett tisztösségönkre meghalnunk, hogynem szégyenönkre ott kinn élnönk, holott még a gyermök es ujjal mutasson bennönk, és azt mondják: amhol az árulók, akik a jó Fejérvárat török császárnak megadták. Nem minden ember érti az mi szökségönket, hogy itt vagyunk; nem azt fogják mondani, hogy szökség miá adtuk meg a várat, hanem az mi embörtelenségönk miá. Azért atyámfiai, ne adjuk meg, hanem haljunk meg itt mindnyájan együtt meg. Ím, én sebös vagyok, de hónap, ha akarjátok, jertök utánam, össönk ki rejájok, és még csak egy fennáll bennönk, mindaddig vívjunk velök. De a több velevalónak az ő tanácsa és szándéka nem tetszött. Azon előbbi megadásra kezdik szorgalmaztatni. Ki midőn látta vóna, hogy az ő szava semmit nem fogna, és a vóna akaratjok mindnyájoknak, hogy megadnák a várat, mond Morgaynak és a töröknek, a torony ablakárul szólván velök ezt mondta vót: Ha a császár fogadása erős vóna, és őnekik császár erős hitlevelet adna, aminemőt ők kívánnának, hát megadnák a házat. És fogadná az ő császári beszédére és hitére, és mind a pasákéra és mindön rendbeli népének hitére, hogy őket mindnyájokat, kicsint, nagyot békével kieresztené, és békével kihadná mennik Magyarországba, és sem marhájokba, sem szömélyökbe meg nem bántaná, és mezőn való hadakozó fegyverekkel, szablyájokkal, paizsokkal, sisakokkal és páncélokkal elhadná mennik, és amég a török közől kitisztulnának, az ő népével elkésérteni őket; ha ezökbe mindönekbe erősen megbizonyosodnának császár levele által, hát elyen ok alatt a házat megadnák; ha kedig elyen fogadás nem lenne, hát készek vónának mind egyig benne meghalni, és kezökön veszteni inkább, hogynem ott barom módra magokat levágatni. Ezzel a válasszal Morgay az fő törökkel egyetömbe császárhoz mennek nagy hamarsággal, és császárnak megbeszélik az ő kevánságokat, minemő okokkal akarják a házat megadni, azonkívül inkább meg akarnának benne halni, hogynem megadni. Császár a választ örömest hallja, ki csak alig várja vót, hogy a ház kezéhoz kelhetne, és a nagy sok emberhalálba vég lenne, mindenhoz kész leszön, és mindent megígír mívelnik. És Morgayt nagy hamarsággal esmeg hozájok köldi, megizeni nekiek, hogy mindent megmívelne, és reggelre ők es készek lennének az házat megadni, császár es a levelet nekik megadná. Hótakelvére jó reggel a levéllel a várhoz mennek és megkiátják nekiek, hogy a császár fogadáslevele ott vóna. Oláh Balás a választ teszi nekiek, hogy jó az es, hogy a levél ott vagyon, de ő még annál es jobban meg akarna a császár fogadásába bizonyosodni, mert nem tudná azt, hogy ha a levelet császár adta-i vagy valaki császár híri nélköl adta vóna a levelet; hanem hogy ő két embörét bocsátaná császárhoz, kik ő magával szólanának, és az ő maga szavábul lennének bizonyosok, és adná azok kezébe a császár levelét. Kik örömest lesznek azon, hogy kiköldje két emberét velök császárhoz, kiket midőn elbocsátott vóna császárhoz, nemcsak a fogadást mívelte meg, mindent, amit kívántak, de még meg es ajándékozta mindkettőt két aranyas bársonnyal, és a fogadáslevelet es kezökbe adják. Kik midőn császártul megtértek vóna, megbeszélik a császár fogadását, és biztatják mind Oláh Balást s mind a többit a császár fogadásárul; kik a császár fogadásának hívin, a várbul kikészölnek, és a jó végvárat császárnak megadják, amely nap császár hadával alája jütt vót, negyvennegyed napra, hogy kedig töretni kezte vót, harmincnyócad napra. Kiket midőn császár eleibe vittek vóna, nem vótak többen fegyverfogható embörek asszonyállatok nélköl és gyermök nélköl hetvenkettőnél, azok es nagyobb részére mind sebösök, kiknek császár a fejit Oláh Balással egyetömbe megajándékozza, Oláh Balásnak egy igön kazdag aranyas bársont adat, a több főlegénynek egy-egy alávaló bársonyt, akit kenderbársonynak szoktak hívnia, mindennek egyet-egyet adat; és az szenderei szancsák kezébe adatja őket, hogy ő viselné gondjokat aznap étellel itallal, és másodnapra vinni által őket a Száván, és adná az bozniai bég Bali bég kezébe, ki őket a táborbul kikésérné, és békével kieresztené, addig kedig késértenék meg mindöniket, főképpen Oláh Balást, hogy ha meg akarna császárnál maradni és törökkí lenni vagy ő, vagy a többi valamely, császár mind úrrá tenni őket, főképpen Oláh Balást, ha kedig nem akarnának ott maradnik, hogy eleresztenék őket. Kiket midőn odavitt vóna az ő sátorához az szenderei szancsák, vót ott a szenderei bég háta megött egy fővajdája a bégnek, Oláh Balásnak hitös atyjafia, ki Oláh Balást egynehány főlegénnyel az ő sátorához viszi, a több népet egy sátorban szállítják le. És Oláh Balást az vajda jól tartja, sebét bekötteti, és nagy sok igéretökkel és kérésökkel fogja fogdosni, hogy köztök megmaradna, és lenne törekki, a többet es azonképpen, kiket császár mind fejenként úrrá tenni. Kinek Oláh Balás a választ tötte vót: Hallod-e, atyémfia, azt én soha nem mívelöm, hogyha immár tisztösségömet elvesztöttem (hogy a várat elevenségömbe megadtam, kibe énnekem meg kellött vóna halnom, és úgy megadom, kire kezes valék, ha a több jámbor akarja vala), hogy lelkömet es elveszessem. A több főlegény es azonképpen mindenik választ teszön, hogy egy sem akarna köztök megmaradni. Mond Oláh Balásnak esmeg az atyjafia: Ha immár ett meg nem maradsz köztönk, havá mégy? Tégöd mind a király s mind az urak megöletnek, de jobb vóna, hogy ett maradnál, ett senki nem bántana, ottan ne lennél törökké. Arra Oláh Balás a választ tötte vót: Inkább akarom, hogy ott öljenek meg az én népem közett, hogynem én soha töröket szolgáljak. Azt tudom én es, hogy nincsen neköm hová mennöm, mert soholt énneköm tisztösségöm nem leszön, hanem egy végvárba valahol bészorulok, és amég élök, tiellenötök, a török ellen hadakozom mindaddig, még nem megöletöm magamat, és a mastani kisebbségömet halálommal akarom elfödöznöm. Kire a vajda azt felelte vót: Lám, mégsem elégöttél meg a törökök veszedelmével, meg es többet akarszi bennök elveszteni? Ezt ez szót, akit Oláh Balás mondott vót, mind a vajda s mind az egyéb törökök igön nehezen hallották vót Oláh Balástul. Másnapra kelve jó reggel az szenderei bég őket az Száván a hídon általkéséré, az bozniai Bali bég kezébe iktatja őket, hogy ő a táborbul, amint császár meghatta vót, kikésértesse és elbocsássa. Mondják, hogy Bali bégnek megbeszélötték vót az estennen való szavát Oláh Balásnak, kit mondott vót, hogy törökön akar meghalni. Azt mondják, hogy mondotta vót, hogy kár vóna az ebeknek ennét kimennik, hogy még ennél nagyobb kárt tegyenek a császár népébe, amenyit ekédig míveltek. Törököket ad melléjük képmutatásképpen, hogy kik őket a táborbul kikésérnék; másfelől meghagyja, hogy mihelyt a táborbul kijutnak, mind egyig levágják őket. Kiindulnak velök, kik nevolyások mindnyájan gyalog vótak, hanem csak ő magának Oláh Balásnak vót egy paripája, kin ki akart menni, kit a hitös atyjafia adott vót neki, ki az paripán ölvén a császár levelét kezébe tartja vót nagyobb bizonyságért, kiknek mennyit használt legyen az császár fogadása, hiti, levele, pecséti és mind a pasákí, azután, hogy a táborbul kiindultak velek, két órát nem ért, megesmerték, kiknek a császár oly erős fogadást mívelt vót, és annak bizonyságára nekik nagy hitlevelet adott vót, pecsétjével egyetömbe, eskövén az élő Istenre és az ő profétájára és az ő szentökére mindnyájokra, és az ő megholt ősei és atyja lelkére, az ő buzloman hitire és mind az pasákéra és minden rendbeli népének hitére, és az ő császári beszédére, hogy őket mindnyájokat, akik nála meg nem akarnának maradni, békével és tisztösséggel mind marhájokkal, fejükkel egyetömbe kieresztené és kieresztetní mind fegyverökkel, senki sem szömélyökbe, sem marhájokba meg nem bántaná őket. Elyen fogadáshoz bíznak vót nevolyások, kikkel midőn a táborbul kiindultak vót, mihelyen a táborbul velök kijutnak, Zemlyénön túl egy kis völgyen, nem messze a Dunához, mindnyájokat, a fírfiát Oláh Balással egyetömbe, mind egyig levágják, minden marhájokba és a gyermökökbe és az asszonynépekbe zsákmánt tevén; a császár levelét, hogy senki azt többi se lássa, se olvashassa, mind foltonkint szaggatják. Ezt használja nekejek mind a fogadás s mind a levél.
Ezönközbe a várat és a várast es a sok rútságtul, dügtül, holt néptől megtisztítják a császár bémentére, kibe oztán császár es bémegyen, és mind várát, várasát megjárja, és mindjárást épejteni kezdeti erős és temérdök kőfalakkal, és tizenötöd napig ott lakott vót, még az épejtésnek a dereka megkészölt vót.
E hír mindenfelé elmenvén, hogy Fejérvár elveszött vóna, az közel való szomszéd várakbul, akikből mindaddig sem futottak vót ki az benne valók, mígnem a hír érte vót őket, bizván ahhoz, hogy császár meg nem vehetni Fejérvárat, de oztán bizonnyal megértvén, egynehány várbul és kastélybul kifutottak vót a bennevalók, pusztán hagyván a várakat, mint Basicsot, Kölypént, Aukit ; Szalonkement kedig még akkor, midőn császár a Száván által fogott vót költözni, pusztán hatták vót a polgárok, mely fölöl megmondott várakat teljességgel tőből ki hagyja császár töretni, Baricsnak a kövét mind Fejérvárra épejteni hagyja alá hordatni, és egész Szerömségöt mind el hagyja égettetni, raboltatni és pusztítani. És ezöket mindeneket elvégezvén, Fejérvárat mind néppel, porral, álgyúval, éléssel jómódon megtakarván és hagyván, nagy örömmel, hogy az első szerencsája jól szolgált vóna neki, Konstancinápoly felé tér, amely nap Fejírvár alá jütt vót, azután hatvanodnapra ment vót el alóla. Elmentébe Morgay Jánost es elvitte vót vele, kinek az egyéb ajándékozási után nagy sok thimart es adott vót, kinek ez ennyi sok ajándék és adomány annyiat használt vót, hogy minekelőtte császár Szendörőt érte vóna, Morgay, a nem jámbor, elveszött vót, és soha többé előve nem jütt vót, sem kedig sinkitől többé nem látatott vót. Mint veszett legyen el, és hová lőtt legyen, és ki vesztötte legyen el, és minemő halállal vesztötték legyen el, senki nem tudhatta mind ez mai napig es; elég, hogy valamint lőtt, de elveszett. Elyen haszna és öröme lőtt, és ily boszjú nyoma lött vót az árulónak az ő árultatásáért, ki az árultatás után egy hónapot nem élhetött vót, és az sok adománynak és tisztnek csak ízit sem érözhette vót, oly hertelen bintette vót meg az Isten. Elyen vége lött vót az árulónak.
A jó végháznak elyen szörtelenség miá és hozjálátatlanság miá, és a köztök való gyűlösségéből az magyari uraknak gonosz tanácskozásábul történt vót veszedelme; mert ha az urak jók vótak vóna, kiknek az ország oltalmára és szökségére kellött vóna gondot viselni, látván az királynak iffiú voltát és az ország gondjaviselésének tudatlan vótát, nem kellött vóna olyan veszedelömbe egymás bosszúját és gyűlölségét őzni, és az közönségös jót és hazájoknak oltalmát hátrahadni, kiknek sem Istenek, sem hitök, sem hazájokhoz való szerelmek, sem tisztösségek, sem urokhoz való hívségek eszekbe nem jutott, hanem csak hogy egymáson bosszút állhassanak, és egymás uraságát kaphassák, és némely közölök fejedelemséget vehessen magának, nem szánták sem hazájok, sem kedig ennyi szántalan keresztyénnek, ki Fejírvár veszedelme után tertént vót, vére ontását és veszedelmét. Kár vót, örök Isten, az régi magyar uraknak halála, kik az ő éltökbe Fejírvárnak és a több végházaknak nagy gondját viselték, tudták, micsoda a végházak veszedelme, hogy ha azoknak veszedelme történnék, az ország es elveszne belölök; mint az esztergomi Tamás érsök ki vót, ki halálakoron es Fejírvárnak szökségére és épejtésére nem kicsin summát hagyott vót, kibe király és az urak semmit meg nem adtak vót, mert ha azt rejá költötték vóna, olyan nagy szertelenségbe a jó végház nem maradt vóna; a kalocsai Gergely érsök es, ki éltébe látván, hogy senki sem viseli jó gondját, minden esztendőbe egynehány ezer forint ára segítségöt köld el vót beli, pénzt, élést, port és az szegény szolgáló népnek és darabantnak posztót, lasnakot és egyéb szökséget köld el vót; és a naderspán, Prini Imreh, kinek az egyéb dolgai és gondjai között mindenkoron fő és nagyobb gondja vót az végvárak oltalma; és az Lőrinc herceg, ki valamikor valamely végvárnak szökség vót, nem kémélette seregét béköldelni, mind lovagját gyalogját, vagy Fejérvárba kellött vagy Szabácsba kellött, kik Fejírvár veszedelmének előtte mindezök nem sok idővel hótak vót meg. Kiknek halálát hinni való dolog, hogy nem egyébért akarta az Isten, hanem az gonosz népnek bintetésére, hogy ne lenne, ki az végházaknak gondját viselni.
Mert ha egyebet az urak semmit ne míveltek vóna, tudván azt, hogy ők a császár ereje ellen kevesek, csak támadtak vóna fel, ha többel nem, csak negyven- vagy ötvenezer emberrel, szolgáló néppel és szegénységgel, kinek kinnyen szörét tehették vóna, többnek es annál, annyi idejük vót hozá, hogy bizonnyal megértötték vót az császár jüvését; és csak szállottak vóna Fejírvár ellenébe Zemlínbe, kit még az régi jó királyok rakattak vót Fejírvár ellen, hogy abbul az ellenség a Száván által ne jühet vóna, és vetöttek vóna mind a Dunára s mind a Szávára csak másfél száz sajkát, soha a törek a Száván által nem mehetött vóna, és soha szabadon Fejírvárat nem vítathatta vóna, és Isten segétségével úgy lehetött vóna, hogy meg sem vehette vóna, mert mindenkor onnét Fejírvárnak segétséggel lehettek vóna mindennel. De soholt senki nem vót, ki csak egy jó mozdulást es mívelt vóna mindennyi veszedelemben es, hanem az szegény naderspán Báthory István, ki az újonnan megnyert naderspánságban még elég nyomorú volt, az, ami kevesen felgyűlhetött volt, az király udvara népébe valamit, és egynehány úr népét, és valami kevés vármegye népét es, és amellé valami parasztságot es mellé vevén, mintegy tizenöt- vagy tizönnyócezer emberrel az Ópéterváradjánál az Duna-parton, Péterváradja ellenébe szállott vót táborba. És jóllehet hogy semmit Fejírvár oltalmának és Szerémnek, hogy el ne pusztították vóna, nem használt, de méges ennyit használt volt, hogy Szerömön kívöl rablani nem mertek kimenni, és az vizön való erő es feljebb a Dunán, Karomnál nem mert felmenni; azt es használta vót, a végvárakbul, akik Szerömbe vótak, mint Péterváradja, Újlak és az egyéb Szerömbe való várakbul a bennevalók ki nem futottanak vót, mert ha ő nem vót vóna azzal a keves néppel, és ő nem biztatta vóna őket, nem sok várba marattak vóna meg, annyira elrémöltek vót, és még akkoron császár egész Szerömöt megvette vóna, és az több részében es az országnak nem kicsin kárt tött vóna.
Az erdélyi János vajdának es vót népe, jobb es, több es a naderspán népénél, ki Lippa táján szállott vót az ő népével, kit mind a király s mind az urak kérték, hogy a gyűlölségnek hadna az olyan szökségbe békét, és nízni az országnak, az ő hazájának és a körösztyénségnek veszedelmét, és menne alá naderspán mellé, és egymás segétségével szolgálnának az országnak és királynak; ki kölöm-kölömféle fogásokkal és magamentésével mentette mindenkoron magát, és nemhogy odament vóna, sőt inkább titkon a törökkel értelme vót, és barátságot tartott vele, és minden hírrel tartotta, hogy jüvendőre az ő szándékának és kívánságának eleget tehetne; az uraságnak kívánsága azt míveltette vele.
Naderspán es megértvén a császár elmentét, Péterváradjába és Rednekbe valami drabantot vetvén, Budára megyün királyhoz, Terek Bálintot és a Sulyokokat Fejírvár veszedelmeért, és hogy királynak meg nem akarták vóna adni, midőn kérték tőlök, és népét es bé nem akarták vót venni, hitlenné vetik minden nemzetségükkel egyitömbe, jószágokat király keze alá hagyják, kiket János vajda, amint biztatta vót őket annak előtte, és tanácskoztatta vót őket mind király ellen, az urak ellen és az ország ellen, hozzája fogatta vót, és nagy sok ideig az ő ótalma alatt tartotta vót őket, és mindennel táplálta vót őket, mindaddig, még esmeg mind királytul, az országtul mindnyájoknak fejeknek és jószágoknak kegyelmet szörzött vót, kiknek sem király, sem az ország nem örömest kegyelmeztek vóna meg, hanem megbintették vóna őket érdömek szörint, de látták hogy hozzájok sem férhetnek, nem es tehetnek egybet, megkegyelmeznek.
Elyen gonosz urak alatt és idejükbe, az ő gonosz igyenetlenségek miá, és nem hozzálátás miá nagy gonosz szertelenöl, lött vót elyen fő végháznak veszedelme, ki nemcsak Magyarországnak, de mind az egész körösztyénségnek kapujának mondathatott vóna bizonyába, amint azután való idő es naponként megmutatta vót, kiből azután a császár nemcsak Magyarországba tött dúlást és rabolást, vérontást, de még Németországba es, Bécsországba, Korontalyba és Stiriába elég romlást, vérontást mívelt vót, kiből ha Isten a szegény körösztyénségre rejá nem tekint, nagyobbat es szándékozik mívelni, és egész Európának veszedelmére igyekezik.
Ez vége lett vót az jó Landor-Fejírvárnak, ki alatt annak előtte való jó magyarok idejébe szántalan sok ezer pogánnak esött vót feje el, viszont esmeg abbul sok jámbor keresztyénnek mastani időbe.