Magyarok, szavárdok, hunok a 2. századi Szármáciában
Z. Tóth Csaba
Az alexandriai Klaudiosz Ptolemaiosz (Kr. u. 90-168) híres földrajzi munkája, a Geógraphiké hüphégészisz (Bevezetés a földrajztudományba), az egész világot igyekezett részletesen leírni, Európától Kínáig, az "északontúli" vidékektől Afrikáig és Indiáig. A hatalmas vállalkozás nyolc kötete sokat merített az előtte járó s a Kr. u. 70-130 között élt szír-föníciai tudós, Türoszi Marinosz művéből, aki a matematikai földrajz megalapítója volt, s így Ptolemaiosz Geográfiája a hegyek, folyók, országok, városok és népek meghatározásánál már alkalmazta - többé-kevésbé ma is követhetően - a földrajzi koordinátákat, a hosszúsági és szélességi fokokat, előmozdítva ezzel a térképészet és a világ megisme-résének fejlődését.
Ptolemaiosz eredeti, rajzolt világtérképe elveszett, de a 15. századtól sorra készültek a térképek a latinra lefordított Geográfia útmutatásai alapján. A leghíresebb, és legalaposabb két változat, Martin Waldseemülleré 1507-ből, és a kaliforniai Berkeley Egyetem archivumában őrzött térképszelvények, melyek idevágó részleteit közöljük (internetes forrásmegjelölés és térképek a végén).
Már korábban is rámutatott a magyar őstörténetkutatás arra, hogy a Geo-gráfiában találunk olyan népneveket, melyek a magyarság kialakulása szem-pontjából jelentőséggel bírhatnak (ld. Bevezetés a magyar őstörténet kuta-tásának forrásaiba, I/2., szerk.: Hajdú-Kristó-Róna-Tas), de Ptolemaiosz ada-tait elsősorban a „finnugor" őstörténeti szemlélet felől értelmezték. Minden-esetre máig Ptolemaiosz ezen adatai képezik az egyik legbiztosabb történeti érvet a magyarság őshazájának elhelyez-kedésével kapcsolatban. A Geográfia a következő népneveket említi, melyek számunkra fontosak:
III. könyv 5. fejezet (Sarmatia Europa; nyugatról kelet felé):
Auarini (többes sz., avarok, a Visztula forrásvidékén?);
Alauni, Scytha Alauni (alánok, szkíta alánok, akik ekkor egész Szármácia több pontját lakták);
Chuni (hunok, vagy kunok, a Borüszthenész folyónál, a régi szkíta vidéken; III. könyv 5. fej.,
25.);
62o 45 60 o 45 56 o 44
V. könyv 9. fejezet (Sarmatia Asiatica; északról délre haladó sorrendben):
Suardeni (szavárdok-szabirok, a Tanais/Dontól északra; a Don torkolatánál fekvő egykori Tanais, görög várost Ptolemaiosz az 56o 44'-nél tünteti föl; említ még egy Savari népet is, de ez a később ismert Szeverján szláv törzsre is vonatkozhat, ld. Poveszti, óorosz krónika);
Materi (magyarok, a Rha/Volga-könyöktől északkeletre laknak, a Suardeni szomszédságában; ld. görög eredeti az előző oldalon).
Sem a chun/hun, sem a suard/szavárd, sem a mater/magyar népnév említése Ptolemaiosznál nem lehet tévedés, vagy „antik toposz", azaz ellenőrzés nélküli átvétele, ismétlése régebbi adatoknak, hiszen a görögök értesüléseiket egyrészt a Fekete-tengertől északra fekvő görög városok lakóitól közvetlenül szerezhették, másrészt Hérodotosz történeti könyveiben Szkítia leírásánál még nem szerepelnek ezek a népnevek. Úgy tűnik, hogy Hérodotosz idején, a Kr. e. 5. században a szabirok/szavárdok még a Kaukázustól délre, a 18. perzsa tartományban laktak, és saspeir (szabir) néven említi őket a történetírás atyja, és Strabón említ ugyanitt egy Syspiris tartományt Kr. e. 66. táján. Érdekes, hogy a magyarhoz nagyon hasonló nevű matien-eket a Kaukázustól délre (ld. az ősi Mitanni királyságot) ugyancsak a saspeir/szabirok szomszédaiként említi Hérodotosz, bizonyára a megszokott görögös névtorzítással, a szógyökben egy lágy ty- vagy gy-hanggal, mint a magyar népnévben, a szóvégi n-hang pedig lehet elhallás is (matyen-magyer). Egyáltalán nem képtelenség felvetni, hogy a matien/mater/magyar nép a szubir/szavárd/szabir néppel együtt valamikor a Dél-Kaukázusból vándorolhatott északra, hiszen például Diodorus Siculus (Kr. e. 40 körül) két „gyarmatosításról" beszél, arról, hogy a szkíták 7. századi elő-ázsiai betörésének hatására az ottani népek egy része északabbra költözött, asszírok a Fekete-tengerhez, később pedig a médek (matienek?) a Donhoz (ld. Télfy: Görög források a scythák történetéhez; Plinius is említi, hogy a szarmaták a médektől származnak: „Sarmatae, Medorum (ut ferunt) suboles", VI. 7,19; ld. még szerzőtől A szabir népnév és változatai a történeti forrásokban, in: www.ztothcsaba.hu; a szabirok/szavárdok kétféle nevének magyarázata valószínűleg abban rejlik, hogy a Mezopotámiától északra fekvő őshazájuk szumér neve Szubir-ki volt, akkád neve pedig Szubar-tu). Az első kurgán-temetkezések leletei a Kaukázustól északra az elő-ázsiai népekhez köthetők (Kubán-Majkop).
Ptolemaiosz adata mindenesetre a legelső határozott történeti nyoma
annak, hogy a magyarság már a 2. században rendelkezett egyéni népnevével, s a honfoglalás előtti magyarságot alkotó népek, vagy azok egyes
törzsei, előörsei, részben már ekkor az Európai és Ázsiai Szármácia határvidékén éltek (a határfolyó a görögök felfogásában a
Tanais/Don folyó volt). Az idősebb Plinius az 1. században megerősíti Ptolemaiosz adatát a szuard népnévről. A Természethistória említ
ugyanis egy Sardi Scythae népet, mellette a Siraci néppel, mondván, hogy a Dromos Achilleos, a Krím-félsziget mögötti keskeny földnyelv, azaz
a Meótisz körül laknak: „Totum eum tractum tenent Sardi Scythae et Siraci." (sardi-s/u/ardi, Hist. nat., lib. IV. 26,83; Pliniusnál
találkozunk egy sabaeorum/sabaei néppel Perzsiában, mely a később ismert szabeusok elődeire vonatkozhat, akik az arab hódítás után
csillagászati tudományukról tűntek ki; Hist. nat. VI, 32,151.). Pliniusnál azonban nem találni a mater népnevet, csak a matiani nevet a
Kaukázustól délre (VI. 18,49). Viszont India területén említ egy megari népet, amiben néhányan már a magyar népnév egyik korai
előfordulását látták. Azonban itt egy görög, illetve indiai görög népcsoportról lehet szó: „Hinc deinde accolunt Indum, adverso eo
scandente demonstratione, Mathoae, Bolingae, Gallitalutae, Dimuri, Megari, Ardabae, Mesae, Abisari, Silae" (VI. 20,77.), hiszen a név jelentheti
a görögországi Megarából való népet. Egy lüdiai görög királyt kürénei Magar-nak vagy Magasznak hívtak, s a neve szerepel egy szanszkrit
feliraton azon görögök között, akik hajlottak Ashóka király buddhista térítésé-re. Talán az ő embereit hívták Plinius idején
megari-nak, megarainak. A megari név vonatkozhat még a nepáli magarok akkoriban Indiában lakó elődeire is (ld. Csáji L. Koppány helyszíni
kutatásait és könyvét). Nem érdektelen megemlíteni, hogy Plinius beszél Közép-Ázsiában egy Euchatae népről (VI. 19,50), és a
Borüszthenész folyónál egy Auchetae népről (IV. 26,88., és VI. 7,22), érdekes módon ugyanott, ahol Ptolemaiosz alig száz évvel később a
Chuni-kat említi; Pliniusnál lehet szó akár az eftalita vagy fehér hunok legelső említéséről. Megjegyezzük még, hogy Plinius „indiai
kazárokról" is tudni vél: „et iam Indorum Casiri introrsus ad Scythas versi humanis corporibus vescuntur, Nomades quoque Indiae
vagantur" (VI. 20, 55), azaz: „és maguk az indiai kazárok az emberhússal táplálkozó szkítákon belül, nomádok, akik Indiába
vándoroltak"; a kazárok egy része már ekkor eljuthatott a szkí-tákkal Indiába. Ptolemaiosz Szármáciájának területén éltek
nem-szarmata népcsoportok is: szerzőnk megnevezi a finneket, a szlávok ismert törzseit (vendek), és meglepő módon a szerbeket (serbi).
Hérodotosz is megemlít néhány szkítiai népet, akik nem szkíták (v. ö. Hist., IV. 81).
Mármost Ptolemaiosz és az említett
historikusok adatainak nyilvánvalóan lehet, és kell is, hogy legyen egy másik olvasata, amely módosítja a finnugor szemléletű
történetírást: mégpedig az, hogy a magyarság, bár úgy tűnik Szkítiában, Szármáciában már valóban régen kapcsolatba kerülhetett akár
az északabbra élő „finnugor" népekkel, azonban minden arra mutat - régészet, embertan, genetika, hitvilág, szokások, életmód,
művészet -, hogy az ősmagyarok adtak át nyelvi elemeket és egyes szokásokat ezen alacsonyabb kultúrnívón élő népeknek, és a halvány
hasonlóságokból egyáltalán nem lehet azonos néperedetre következtetni, de még nyelvi azonosságra sem, valamely hipotetikus „uráli
alapnyelv" nyomán. Ptolemaiosz adata, a régészeti leletekkel együtt nyilvánvalóvá teszi, hogy a Szarmácia szívében élő ősmagyarság
a szarmata törzsek közé tartozott, és később, a 4. századtól szerveződtek köré nagyobb számban a Keletről érkező törökös népelemek,
például az ogurok, onogurok (ld. hungar népnevünket; urgi nép szerepel Sztrabónnál a Borüszthenész és a Duna között, agorite népnév
pedig Ptolemaiosznál és a térképeken a Kaukázustól északra, mely nevek jelenthetnek ogur népet, néprészt), és főként a hunok - hacsak nem
voltunk kapcsolatban már korábban is a Borüszthenésznél élő szkíta, „euchaita" hunokkal. Lehet, hogy nem mi jöttünk Keletről, hanem
a Kelet jött hozzánk? További kutatás tárgya lehet természetesen, hogy hol volt a magyarság kialakulásának legelső színtere - ha ezt az
„elsőt" egyáltalán meg lehet határozni.
Ptolemaiosz materi népneve nyomán tehát komoly súllyal esik latba, hogy a magyarság kialakulása az indoiráni, vagy ősiráni/árják-előtti szkíta-szarmata gyökerekre vezethető vissza, e népekkel azonos tőről fakadt. A szarmaták eredetéről azt vallja a hagyomány, hogy a szkíták és az amazonok voltak az őseik, illetve - mint fentebb említettük - a médektől származtak. Különösen érdekes, hogy legutóbb Dr. Jeannine Davis-Kimball, amerikai régész itt, a dél-uráli térségben, a pokrovkai kurgánokban találta meg a lovas-harcos nők, az amazonok temetkezéseit: a 12 női maradvány génállománya döntően európai mintákkal volt azonos. A honfoglaló magyarság és a szarmaták közötti feltűnő antropológiai hasonlóságokra már 1965 és 1969-ben utalt Tóth Tibor antropológus (Bakay 1999, I., p. 182). Érdekes a Volga-könyöktől délkeletre fekvő Akszaj kurgánok és sírok szarmata régészeti anyaga is; ezekbe folyamatosan temetkeztek a Kr. e. 3. évezredtől a Kr. u. 4. századig, majd ezt követően az Akszaj népessége a hunokkal bejöhetett a Kárpát-medencébe.
Felmerül immár az a lehetőség is, hogy Ptolamaiosz és az 5-10. századi bizánci, szír írók adatait összevetve, miszerint a hun-szabirok, szabir-magyarok törzsszövetséget alkottak (Prokopius, Agathias, Konstantin és mások), illetve szomszédos területeken éltek már a 2. században (sőt talán már a Dél-Kaukázusban) - nem kell-e komolyan feltételeznünk, hogy magában a mindmáig ismeretlen eredetű ókori szauromata/szarmata népnévben a szabir/szavárd-magyar törzsszövetség legkorábbi emléke rejlik. Ez végső soron magyarázatot adhatna a Kézai-krónikában megtalálható ősi, elő-ázsiai Nimród-hagyományunkra is, mely a külhoni krónikákkal együtt világosan utal a szkíták vagy pre-szkíták és a Kaukázustól északra, valamint Közép-Ázsiába vándorló elő-ázsiai népek (szumérek, szubirok, hurrik, hattik, hettiták) etnikai és kultúrkapcsolataira az időszámításunk előtti évezredekben. Ezt az egyetemes ókori történeti hagyományt szenzációs leletekkel támasztják alá a legutóbbi évtizedek orosz régészeti feltárásai mind Nyugat-Szibériában (Szintasta-Andronovo-kultúra), mind pedig Dél-Türkmenisztánban és Üzbegisztánban (BMAC-kultúra).
Ptolemaiosz-világtérképek a neten:
Wikipedia - Ptolemaiosz világtérképe (a népnevekről szóló rész a szerző szerkesztésében, hasonlóképpen az
„Idősebb Plinius" szócikknél is)
Baltic Sea to Black Sea: Auarini, Chuni; Russia, Sarmatia: Suardeni, Matheri (alsó térkép)
Waldseemuller térképe nagy felbontásban (felső térkép; első magyar megjelenés)
Bill Thayer fordítása (részletek)
Szármáciáról és a szármatákról
Ptolemaiosz műve görög eredetiben
www.csen.org (Centre for Study of Eurasian Nomads)