Ősi kultuszhelyek a Kelet-Káspi térségben
Z. Tóth Csaba
A hatalmas eurázsiai sztyeppe-öv és a hozzá csatlakozó területek Kínától és az Altáj-hegységtől Kelet-Európáig, kiapadhatatlan tárházai a magyarság lovas-harcos elődei és rokonnépei régészeti kutatásának. A milliónyi kisebb-nagyobb sírdombos temetkezésből több mint száz éve folyamatosan kerülnek elő a szkíták, szarmaták, hunok és szövetségeseik királyainak és vezéreinek mesés kincsei, melyek mesterembereik önálló és igen magas színvonalú művészetéről tanúskodnak. Az utóbbi évtizedek is több valódi szenzációt hoztak ezen a téren, napvilágra kerültek a tuvai Arzsan 2 kurgán világra szóló aranyleletei, a kínai hun sírtáblák, vagy az erődített bronz- és vaskori város maradványai a nyugat-szibériai Zdvinszk/Csicsa települések közelében, ami – más hasonló emlékekkel együtt, mint Szintasta, Arkaim – igazolni látszik, legalábbis részben, az ókori írók híradásait arról, hogy „a szkíták hajdan városokban és házakban laktak, de azután nomádok lettek” (Arrianus).
Kevésbé kutatott terület volt azonban eddig a Káspi- és Aral-tó között fekvő óriási kiterjedésű „holdbéli” táj, melynek szélsőséges éghajlati, geológiai és ökológiai viszonyai évezredek óta lehetetlenné tették, hogy ott emberi élet tartósan megtelepedjék, s így kialakult a nézet, hogy arrafelé nem is nagyon érdemes keresgélni. Ezért volt meglepő, hogy 1983 óta egy nomád, félnomád kultúra ősi szentélyeit találták meg az orosz régészek ebben a régióban, az Usztyurt-fennsík északnyugati részén, mely ma Kazahsztánhoz tartozik (1. ábra, Baite III., Teren, Karamunke stb.). A legfeltűnőbb a leletegyüttesben a több mint 100 kőszobor, melyek nomád harcosok álló alakjait ábrázolják.
Az áldozóhelyeket, hasonlóan néhány kazahsztáni késő bronzkori kőpakolásos temetkezéshez (Bakay III., p. 211., Aktaj mogila), kb. 10 m átmérőjű koncentrikus körben elhelyezett kövekből alakították ki. A szentély belső részét egy külső kőfal vette körül, kb. 1,5-2 m magasságban és 1 m vastagságban (2. ábra), melyen egy keskeny bejáraton keresztül lehetett belépni. A környéken azonban sem más építményeket, sem a kultuszhellyel azonos korú emberi maradványokat nem találtak a régészek.
A legszenzációsabb leletek az emberalakos szobrok voltak (3-8. ábra). Nem az eredeti helyükön álltak, valamikor ledönthették őket és széttörtek, de a darabjaikból helyre tudták állítani, és talapzataik is megmaradtak. A rekonstrukció során kiderült, hogy a szobrok kettes-négyes csoportokban voltak elrendezve, egymástól 1-2 méterre, arccal északnak vagy nyugatnak, a szentély déli vagy keleti oldalán. Az egyes áldozóhelyeken talált szobrok száma 1-2-től 35-ig terjedt. A leglátványosabb egy kb. 3-4 m magas szobrokból álló csoport.
A szobrok álló
férfialakokat ábrázolnak, jobb kezüket leengedik, baljukat könyökben a hasuk elé tartják. Europid-turanid embertani típust képviselnek,
általában kerek arc, bajusz, mandula vágású szemek, keskeny száj jellemzi őket. Öltözetük és felszerelésük jellegzetesen sztyeppei:
csattal összefogott bőröv - néha díszítőmotívumokkal -, melyen kard függ, baljukon íj és tegez, jobb oldalukon pedig a szkítáktól a
hunokig, a Fekete-tengertől Észak-Kínáig elterjedt bronz kétélű tőr, az akinakész mását faragták meg az ügyeskezű szobrászok.
A szoboralakok fejükön kerek bőrsisakot, nyakukon és csuklójukon pedig gyakran nyakláncot, karperecet viselnek, hasonlókat, mint amilyeneket a
Volga-Urál térségben és Kazahsztán más vidékein találtak, illetve a Nagy Péter Cár Gyűjteményben is vannak párhuzamaik.
Már korábban ismertek voltak a szkíták Fekete-tenger vidéki és kaukázusi kőszobrai, de ezek más jellegűek, mint a Kelet-Káspi szobrok. Valószínű, hogy az usztyurti kőszobrok a szarmatákhoz, szakákhoz vagy masszagétákhoz kapcsolhatók, akikről eddig úgy tudtuk, hogy csak állat-alakos ábrázolásokat hoztak létre művészetükben, embert nem ábrázoltak, legfeljebb kősztéléket állítottak az áldozóhelyeiken. A kőszobrok a rajtuk lévő tárgyak stílusjegyei alapján a középső szarmata periódusra helyezhetők, a Kr. e. 4-2. századra. Nem kizárt, hogy a későbbi ótörök balbalok vagy „kamennaja babák” előképei lehettek, illetve hogy a szkíták óta általános szokás volt Észak-Eurázsia népei között, hogy kőszobrokat állítsanak, melyeknél őseik szellemének áldoztak. Nyilvánvalóan ezt a célt szolgálták az usztyurti kultuszhelyek és szobrok is. A szent helyek koncentrikus elrendezése utal a földi és az égi világ kettősségére és egyidejűségére, a külső kőkör lényegében a földi világnak, a belső pedig a földi világban megtestesült égi szférának volt a szimbóluma, miként az emberi testben a lélek.
A szentélyek belsejében nagy, egy tömbből faragott szögletes kőoltárokat is találtak, sarkaikon 2-2 pohárszerű mélyedéssel, melyekbe valószínűleg az áldozati szertartás során használt anyagot helyezték (pl. állati zsiradékot, hogy tüzet gyújtsanak vele; 7. ábra). A tüzet, vért, vizet és zsírt általánosan használták az ősi vallásokban; itt egy tipikus nomád, esetleg zoroasztriánus elemekkel kevert áldozati, ős-tiszteleti kultuszról lehetett szó.
Érdekesek még az egyik-másik szobron található tamga-jelek. A tulajdonos nemzetségét jelölő „monogramokat”, a tamgákat általában a szarmata korból ismerjük, de használták később a hunok és más népek is (a régészeti leleteken általában a lovak farán ábrázolták). A szobrokon való elhelyezkedésük, jellegük azonban valószínűsíti, hogy ezeket a tamgákat jóval a szobrok elkészülte után, nem a készítők, hanem egy másik, szarmata népcsoport tagjai karcolták a kőszobrokra (8. ábrán, jobbra).
Az orosz kutató, V. S. Olkovszkij azt a hipotézist állította fel az usztyurti kultuszhelyeket létrehozó népcsoport meghatározásával kapcsolatban, hogy masszagétákról, illetve egy ebbe a törzsszövetségbe tartozó népről lehet szó. A népcsoport szerinte a délkeleti Káspi-régióból vándorolt fel a Kr. e. 4. század utolsó évtizedeiben megjelenő Makedón Nagy Sándor hadai elől, melyektől vereséget szenvedhetett. Olkovszkij lehetségesnek tartja, hogy hatással lehetett az usztyurti szentélyépítő szobrászokra valamely kisázsiai előkép, és a Nimrud-Dag és más lelőhelyek párhuzamait hozza fel, mivel az eurázsiai sztyeppéről korábban nem volt ismert hasonló kultuszhely, melyen pont ilyen emberalakos kőszobrokat állítottak volna. Véleményem szerint azonban ez túlságosan távoli és vitás analógia. Először is nem valószínű, hogy délről vonult északra az usztyurti nomád népesség, mivel a déli út majdnem járhatatlan a fennsík meredek oldalai miatt (amit egyébként maga Olkovszkij is említ). Sokkal inkább észak felől, az északkeleti Káspi térségéből jöhettek az alkotók, akik a fennsík élettelen, sivár területét méltán tarthatták alkalmasnak túlvilági ős-kultuszaikhoz, majd idővel, amikor nyugatabbra vonultak állataikkal, a kultuszhelyet már nem használták. Az sem valószínű, hogy egy nép, amelyet egy másik fenyeget, menekülése után átveszi a hódítók bármely kultikus szobrászati, szentély-kialakítási szokását. Utalhatunk itt a szkítákra, akikről Hérodotosz leírta, hogy nem élnek idegen szokásokkal (IV., 76), amit ebben az időben bízvást vonatkoztathatunk a többi sztyeppei népcsoportra is. Az orosz kutató a kultuszhelyek elhagyását úgy magyarázza, hogy amikor a nomád masszagéta csoport megerősödött, katonai erejét helyreállította a görögöktől elszenvedett vereség után 70-100 évvel, visszavonult délre és részt vett a daha-parn és más törzsek perzsa-ellenes hadjáratában, melynek során Arszak fejedelem vezetésével legyőzték a perzsákat és megalakult a Párthus Birodalom, majd a környező kisebb görög államokban is a nomád törzsek nemessége vette át a hatalmat (Baktria, Szogdia, Margiana stb.). Nézetem szerint sokkal inkább ezt követően kezdődhetett meg fokozatosan a görög és a közép-ázsiai nomád-félnomád népek közötti bizonyos mértékű etnikai és kulturális keveredés, amelynek nyomait fellelhetjük a szkíta kusánok (kínai nevükön a jüe-csi törzsszövetség) művészetében, mitológiai ábrázolásaikban és pénzeik feliratán.
Hivatkozás:
Valerij S. Olkhovskiy: Ancient Sanctuaries of the Aral and Caspian Regions: A
Reconstruction of Their History, in: Kurgans, Ritual Sites, and Settlements: Eurasian Bronze and Iron Age, 2000., Berkeley, CA, p. 33., www.csen.org
Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai, I-III., Bp., 1999-2005.
Télfy János: Görög források a scythák
történetéhez, Bp. 1863., reprint 2001.