Török-magyar népzenei kapcsolatok
Sipos János
„A magyar népzene ma legszélső, idehajlott ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, mely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különböző népek lelkében gyökeredzik."[i]
Több mint száz éve, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán vezetésével Magyarországon elindult a tudományos igényű népzenekutatás. A magyar zene gyűjtése és elemzése mellett mindjárt az első lépéseknél megkezdődött a szomszédnépek és a rokon népek zenei kultúrájának vizsgálata is. És valóban, igen fontos, hogy a kutatás ne szűküljön le egy kisebb területre vagy egyetlen államalakulatra, mert a népzene számos rétege areális jelenség, és akár a folyók vagy a hegyek, a zene sem veszi észre az országhatárokat, amikor az egyik országból a másikba lép. Hogy mi a sajátos népzenénkben, is csak akkor tudjuk megmondani, ha más népek zenéit is ismerjük.
Noha a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, a magyar népzene egyetlen finnugor nép zenéjével sem rokon. Ez nem is csoda, hiszen a nyelvészek és történészek megállapításai szerint a magyarok finnugor rokonsága elsősorban nyelvrokonság, vagyis nem az etnikumra, hanem a nyelvre vonatkozik. A mai magyar köztudatban a finnugor nyelvrokonság helyett mégis a finnugor rokonság tudata terjedt el. A magyar népzenéből azonban nemigen vezet út a finnugor népek zenéi felé. A finnugor cseremiszek pentaton kvintváltó stílusa kivétel lehetne, itt azonban joggal gyanakodhatunk (csuvas) török hatásra. A területen sokat gyűjtő Bereczki Gábor szerint: a cseremisz területen "bizonyos csuvasos hangtani jelenségek addig terjednek, ameddig a törökökre jellemző kvintváltó dallamok".
Míg a
finnugor-magyar zenei kapcsolatok csekélyek, több szál mutat a törökség zenéi felé. Ez érthető, hiszen török népek nagy szerepet
játszottak a magyarság, a magyar kultúra és népzene kialakulásában. Bartók Béla illetve Vikár László és Bereczki Gábor is a
finnugoroknál kezdte keleti kutatásait, majd a törökség felé fordultak, ahol a magyar zene rétegeihez hasonló dallamstílusokat
találtak.
Bartók 1936-os anatóliai kutatása után ugyan a törökségi népzenék helyszíni kutatása megszakadt, de tanulmányok és könyvek sora készült el a magyar népzene keleti kapcsolatairól. Kodály Zoltán elsősorban a cseremiszek és a csuvasok népzenéjét és azok magyar vonatkozásait tanulmányozta,[ii] Vargyas Lajos a Volga-vidék népzenéjének nagy ívű történeti áttekintését végezte el, Szabolcsi Bence még szélesebb nemzetközi zenei összefüggésekre mutatott rá, Dobszay László és Szendrei Janka pedig a magyar sirató és az ún. pszalmodizáló stílus széles nemzetközi vonatkozású etnomuzikológiai áttekintését valósították meg. [iii]
A helyszíni kutatás akkor indulhatott újra, amikor Szovjet és a Magyar Tudományos Akadémia egyezménye lehetővé tette, hogy magyar kutatók utazhassanak a Közép-Volga vidékére. A terület kiválasztását az indokolta, hogy többek feltételezése szerint itt volt a magyarság őshazája. Vikár László zenész és Bereczki Gábor finnugor nyelvész 1958-1979 között gyűjtöttek a területen az ott élő finnugor és török népek között, és a felvett mintegy négyezer dallam egy részét publikálták is.[iv] Gyűjtésük külön értéke, hogy egy nagy, sok nemzet által lakott terület népzenei rétegeiről ad megbízható összehasonlító képet. A gyűjtések során kiderült az is, hogy a magyar népzene egy rétegéhez hasonló kvintváltó stílus csak a cseremisz-csuvas határon és közelében, egy 60-80 kilométer átmérőjű körben él, mégpedig mind a két népnél. Munkásságuk eredményeképpen a Volga-vidék népzenéjének felgyűjtése és a magyar népzenével való összevetése befejezettnek tekinthető.
Magyar részről a másik jelentős keleti népzenei kutatás Törökországban történt, ahol 1936-ban Ahmet Adnan Saygun kíséretében Bartók Béla népzenét gyűjtött. Bartók nagy jelentőséget tulajdonított ennek a művének. Hosszú szünet után ez volt első, egyben élete utolsó gyűjtőútja, és a török zene annyira foglalkoztatta, hogy Amerikába történt emigrálása előtt komolyan gondolkozott a törökországi letelepedésen. Nem véletlenül volt lelkes a gyűjtött anyagtól, hiszen erős kapcsolatokat fedezett fel a magyar és az anatóliai népzene között:
"Alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. Örömömben mindjárt két teljes hengerre vettem föl az öreg Bekirnek énekét és játékát... A második, Bekirtől hallott dallam - megint csak egy magyar dallam rokona: hisz ez már szinte megdöbbentő, gondoltam magamban.". [v]
Bartók tanulmányában a következőket olvashatjuk:
"A 78 énekes dallam 43%-a, azaz 33 dallam tartozik az 1. és a 2. osztályba". Felsorolja a dallamok tulajdonságait, majd arra a következtetésre jut, hogy: "Ha összehasonlítjuk ezeket a tulajdonságokat a nyolcszótagos régi stílusú magyar dallamok tulajdonságaival, látjuk, hogy ezek szinte szó szerint megegyeznek. Azon kívül, hogy a nyolcszótagos parlando török és magyar anyag között feltűnő hasonlóság van, többet is lehet mondani: az 1. osztály kilenc török dallama ill. variánscsoportja zömének van variánsa a magyar anyagban... Már ezek elegendő bizonyítékot szolgáltatnak a két anyag szoros kapcsolatára, sőt megkockáztatnám, megegyező voltára." [vi]
Bartók gyűjtése csak sok évvel a zeneszerző halála után került kiadásra: 1976-ban Magyarországon és Amerikában angolul, majd 1991-ben Törökországban törökül. Magyarul a mai napig nem jelent meg.
A török népek közötti terepmunka a magam 1987-ben kezdődő anatóliai expedícióimmal indult újra. 1988-1993 között Törökországban egy mintegy 1500 dallamot eredményező gyűjtést végeztem, majd azóta is folyamatosan visszajárok. Kutatásom eredményeről több magyar, angol illetve török nyelvű könyvben is beszámoltam. [vii]
Bartók korán felismerte egyes pszalmodizáló valamint ereszkedő magyar és török dallamok hasonlóságát. Magam Bartók példáit jelentősen kibővítettem, és megmutattam a legfontosabb magyar és anatóliai sirató formák, a gyermekjáték dalok valamint egyes kisambitusú kétsoros dallamok alapvető hasonlóságát. Az alábbiakban ezekből a magyar és a török népzenében is fontos dallamcsoportokból sorolunk fel néhány példát. [viii]
Gyermekjáték dalok
A mi-re-do trichordon mozgó, annak középső hangja körül forgó dallam a magyar és az anatóliai gyermekdalok egyik alapvető típusa. Ez a fajta dallam megtalálható más népek zenéjében is, többek között ilyenek a német gyermekdalok vagy a paleo-ázsiai népek zenéje is.
Sirató dallamok
A magyar és a török sirató dallamok kisformájának általános szerkezeti leírása szinte tökéletesen megegyezik, és a dallamok finomabb részleteit vizsgálva is erős hasonlóságokat látunk. A so-mi-re-n mozgó sorokon kívül mindkét népnél megtalálhatók a fa-ról (ill. szó'-ról sőt lá'-ról fa-n keresztül) re-re aláhullámzó dallamsorok, valamint a velük többé-kevésbé párhuzamosan mozgó, do-n végződő sorok. Ez a szó-fa-mi-Re-Do magú, kétkadenciás és esetenként járulékos do-ti-la ereszkedéssel bővülő ereszkedő recitatív forma sok anatóliai területen általánosan siratóként szolgál. Ugyanez a dallammegoldás gyakori a rendszerint szintén régies dallamokat tartalmazó menyasszonybúcsúztatók és altatók között is, sőt a siratókat nem éneklő férfiak körében is kedvelt egy belőle meggyőző módon levezethető forma.
Pszalmodizáló stílus
A magyar pszalmodizáló stílus alapja egyetlen, dó-re-mi magú dallamtípus.[ix] E mag hangjai dominálnak a főcezúra környékén, a mag fölfelé és lefelé is szimmetrikusan bővülhet egy kis terccel és egy nagyszekunddal. A bővülésnek megfelelően a stílus a középmagasságú illetve ereszkedő első sorú dallamok osztályaira osztható szét, de találhatók példák a magas és a közepes kezdés felcserélhetőségére. A dallam első részében találhatjuk a központi trichord felső kiegészítő hangjait, melyek visszatérhetnek a főcezúra után is, a járulékos alsó hangok pedig a dallam második felében játszanak fontosabb szerepet, előzőleg inkább csak mint támasztóhangok szerepelnek. A dallamok alsó és felső sávjai a központi mi-re-dó sávon keresztül érintkeznek egymással.
Egy nagy anatóliai török dallamcsoportra a magyar stílus fenti jellemzése szinte szó szerint ráillik, noha kisebb eltérések természetesen vannak. A török dallamok első sorában ritka a kétszeres dó-re-mi kezdés, és a VII. fok is kisebb, bár nem elhanyagolható szerepet játszik a stílusban. A pentatónia az általános anatóliai jellegnek megfelelően kevésbé szigorú: a 6. fok ugyan gyakran hiányzik, de a 2. fok szinte minden dallamban előfordul, igaz sokszor csak a dallamok végén, a záróhangra ereszkedéskor. Ugyanakkor a konkrét török dallamokhoz mindig lehetett találni meggyőző magyar párhuzamot.
Ennyi zenei hasonlóság láttán felvetődik a kérdés, hogy minek is tulajdoníthatók ezek a közös vonások. Genetikus rokonságról beszélhetünk? Vagy véletlen egybeesések tanúi vagyunk? Esetleg mindenhol, vagy legalábbis sok nép zenéjében előforduló hasonlóságokra bukkantunk?
Nyilvánvaló, hogy a legegyszerűbb formák soha nem érintkező népeknél is egymástól függetlenül kifejlődhetnek, és sokszor valóban ki is fejlődnek. Egy-egy összetettebb, bonyolultabb szerkezetű dallam hasonlóságában pedig néha a véletlennek is lehet szerepe. Ahol azonban nagy tömegű, zeneileg egybetartozó dallam, sőt dallamstílusok közötti hasonlóság mutatkozik, ott valamilyen komolyabb kapcsolatot feltételezhetünk. De miféle, akár közvetett kapcsolat létezik a finnugor nyelvű magyarság és az anatóliai törökség között?
Noha a magyar nyelv finnugor eredetű, az etnogenezis során a finnugor elemhez jelentős török és más elemek is keveredtek, és ezek egyedi ötvöződéséből jött létre a magyar nép. Története során a magyarok sokszor és szoros kapcsolatba kerültek különböző török népességekkel. Mindent összevetve nem csoda hát, ha a magyar kultúra oly sok törökös elemet tartalmaz, ennek inkább az ellenkezője lenne meglepő.
Az is nyilvánvaló, hogy a magyar és az anatóliai török népzene közötti kapcsolat nem az oszmáni korból származik. Ekkor ugyanis igen kevés társadalmi kapcsolat volt a megszálló török sereg és a magyar lakosság között, ráadásul a vegyes összetételű janicsár sereg nem képviselhetett egységes zenei stílust.[x]
Vessünk most néhány pillantást az anatóliai törökség kialakulására. Anatólia területén már a Kr.e. 7-6. évezredből származnak leletek, és a területet azóta is különböző kultúrák és népek fel- és letűnése jellemzi. A más népekkel történt összeolvadás, illetve az egyes népek eltörökösödése az oka annak, hogy a jelenkori török népesség nagy antropológiai eltéréseket mutat, mint azt jól meg lehet figyelni Anatólia hatalmas területein is. Ugyanakkor a mai népesség túlnyomó része igen egységes török nyelvet beszél, és töröknek is vallja magát, és a jelenlegi anatóliai népzene mindenképpen komoly, bár az idők során nyilvánvalóan módosuló törökös vonásokkal is rendelkezik. Ugyanez a keveredés lehet a magyarázat arra, hogy miért tér el olyan karakteresen a törökországi népzene a közép-ázsiai török népeknek az egymással természetesen szintén meg nem egyező népzenéitől.
Mindenesetre Anatóliában, akár Kelet-Európában, ‘az egyes népek népzenéi között való szakadatlan kölcsönhatás eredményeképpen a dallamoknak és a dallamtípusoknak óriási méretű gazdagsága támadt'.[xi] Ebben a gazdagságból emelkedik ki néhány jellegzetes magyar és török dallamstílus, melyek egymáshoz nagy hasonlóságokat mutatnak.
Írta: Sipos János
Forrás: mfa.gov.hu
[i] Szabolcsi B. (1934), Népvándorláskori elemek a magyar népzenében. In Ethnographia XLV: 138-156. Budapest.
[ii] Kodály Z. (1937-1976), A Magyar Népzene. Budapest. 1937 (1. kiadás), (javított változata pl. Vargyas L. 1976, Budapest)
[iii] Vargyas L. (2002), A Magyarság Népzenéje. 2. javított kiadás. Budapest. Planétás Kiadó; Szabolcsi B. (1957), A melódia története. Budapest; Szabolcsi B. (1979a), A magyar zenetörténet kézikönyve. Budapest; Szendrei J. - Dobszay L. (1988), A Magyar Népdaltípusok Katalógusa I-II. Budapest; Paksa K. (1999), Magyar Népzenetörténet. Budapest. Balassi Kiadó; Dobszay, L. (1983), A siratóstílus dallamköre zenetörténetünkben és népzenénkben, Akadémiai Kiadó, Budapest
[iv] Vikár L. - Bereczki G. (1971), Cheremiss Folksongs. Budapest. Akadémiai Kiadó; Vikár L. - Bereczki G. (1979), Chuvash Folksongs. Budapest. Akadémiai Kiadó; Vikár L. - Bereczki G. (1999), Tatar Folksongs. Budapest. Akadémiai Kiadó
[v] Bartók (1976: 173).
[vi] Saygun (1976: V)
[vii] Sipos, J. (1994), Török Népzene I-II., MTA ZTI, Budapest, 1994, 1995. (Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez 14.); Sipos, J. (2000), In the Wake of Bartók in Anatolia, Budapest, Európai Folklore Institute. (Bibliotheca Traditionis Europeae 2.); Sipos, J. (2001), Bartók nyomában Anatóliában. Hasonló magyar és anatóliai dallamok. Budapest, Balassi Kiadó; Sipos J. (2009), Anadolu'da Bartók'un İzninde, Pan Kiadó, Istanbul
[viii] Az egyes dallamcsoportoknak itt csak igen rövid leírását adhatom, a hasonlóságok iránt komolyabban érdeklődők számára pl. Saygun, A. A. (1976), Béla Bartók's Folk Music Research in Turkey, Budapest; Bartók B. (1976), Turkish Folk Music from Asia Minor, Princeton University Press, Princeton illetve Sipos fenti könyveit ajánljuk
[ix] Szendrei J. - Dobszay L. (1988), p. 55-232
[x] Saygun (1976: VIII-IX)
[xi] Bartók (1942), „Faji tisztaság a zenében" (1942), lásd Bartók Összegyűjtött Írásai I, közr. Szőllősy András (Budapest, 1967), 601-603